#1
„Mon devoir d’historien m’oblige à déclarer qu’une nuit du mois de juillet, peu de moments avant le lever du soleil, la porte du parc d’une maison de campagne s’ouvrit, et qu’il en sortit un homme avec toutes les précautions d’un voleur qui craint d’être surpris.” (Prosper Mérimée, Le Vase Étrusque)
[„taní-
tani!”]
#2
Soha nem gondoltam rá,
hogy kiírom magamból. Azt hiszem, az ilyesfajta őszinteség nincs meg bennem. Az
allegóriák szintjén igen, in effectu mégsem. Magam előtt sem. Inkább
szemérmes metaforákban próbálom feloldani az emlékeimet. Visszanézve szövegre,
magamra, jobb ez így.
Az első szó, amit leírok, mindig a „Nem…”,
aztán kihúzom és kezdem elölről. „Szöveget nem kezdünk hoggyal-és-nemmel!”
Ez stílus kérdése, pedig erre áll rá a kezem, a zsigeri tagadásra. Az igazság a
tagadás allegóriája. Őszintétlen szöveghagyományozás, amelyben iksz jelöli
az ismeretlent, és csakis egy megoldás létezik: a tagadás spiritus rectora. „Time
not important. Only life important.” „Már nem.” Így helyes most. Így
alakult.
#3
[A téli Múzeumkertben, Kazinczy
Ferenc mellszobránál álldogáltam egy kávéval a kezemben.
Vacak papírpohárból szürcsöltem a bő lére eresztett feketét; a jeges
szél pillanatok alatt langyosra hűtötte a pocsék löttyöt. Tanítani mentem, de kezdésig maradt még időm; tettem néhány kört a múzeum épülete körül, majd dideregve behúzódtam a
költő-nyelvújító szélárnyékába. Mindennapi történet. Akkor minek írom le? Nosztalgiából? Hiszen minden kapu nyitva volt a kert négy oldalán, szabadon távozhattam volna bármelyiken! A Múzeumkertben – mondta Kazinczy – akárki ácsoroghat, ez még nem jogosíthat senkit semmire. Hiába, „jeder ist der Andere und Keiner er selbst.”]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése