#napló (öregedés-bejegyzés)

Azt hiszem, az esszenciális öregedés valami olyan dolog, amelyet csak fokozatokban érzékel az ember, ráadásul ezt az érzékelést magát is csak fokozatokban fogjuk fel és tudatosítjuk az elménkben. Az emberi szellem észleleteit két különböző fajtára lehet osztani, benyomásokra és ideákra. Különbségüket az teszi, hogy mennyire erőteljesen és elevenen bukkannak fel a szellemben, hatolnak be elménkbe vagy tudatunkba. Azokat az észleleteket, amelyek a legerőteljesebben és a leghevesebben lépnek föl, benyomásoknak nevezhetjük; e név alá foglalok minden érzetet, szenvedélyt és emóciót, abban az állapotában, ahogyan először megjelenik a lélekben. Ideának pedig a benyomásoknak az elmében vagy gondolkodásban megjelenő halvány képmásait nevezem; miként például a jelen fejtegetés által kiváltott észleleteket is, kivéve azokat, amelyek a látásból és a tapintásból erednek, és kivéve a fejtegetésem által keltett közvetlen örömöt és rosszérzést – állítja Hume, de szerintem az öregedés mint olyan egyszerre benyomás és idea, elmosva a két fogalom közti – nem túl markáns – határvonalat.

Ülünk egymással szemben, ő a lépcsőn, én a lépcsővel szemben egy fotelban. Pontosan harminc éve vagyunk már barátok, egymás tekintetétéből is kiolvassuk, hogy mire gondol a másik. Az elmúlt években kikerekedett az arca, hosszú, gyérülő haját hátul összefogva hordja, mostanában fekete tréningalsót és egy lyukas, kapucnis felsőt hord; régi, emblematikus bőrkabátját, amely télen-nyáron rajta volt, két éve tűzre dobta, mert megkeményedett és kirepedezett, a könyveitől pedig megszabadult, mindet nekem adta, mert úgy érezte, hogy nincs már szüksége tárgyakra, megelégszik a fejében lévő tudással és emlékekkel. Most mégis ott ül a lépcső alján kiégve, szótlanul és szomorúan. Pedig azt az őrületet, ami évek óta körbeveszi, alapjában véve ő okozta a folytonos menekülésével, nyughatatlanságával, de mostanra már mindegyikük belefáradt az elválás mocskába; négy megszakadt szívű ember hadakozik a sorssal és egymással. Egy ideje nem akarok állást foglalni semmiben a gyerekek érdekében, de valójában távol szeretnék maradni a fájdalmuktól.*
Feltápászkodunk, cipőt húzunk és szótlanul bandukolva elindulunk a közeli presszóba egy kávéra. Útközben betérünk a szomszéd ház aljában lévő lekoszlott, dohos antikváriumba, mert délelőtt látott a fiának egy könyvet és megvenné, én meg amúgy is szívesen nézelődnék, így aztán elhatározzuk, hogy elidőzünk ott egy darabig, akár a régi, daliás időkben. Pár perc sem telik bele és a kezében egy lexikonnal áll már a pult előtt, akár egy tanár a katedrán, és a rá jellemző komolysággal magyarázza, hogy ezt a kötetet Váczy Péter írta, na ő tényleg egy zseni volt, és ezt érdemes megvenni, mert ilyen koraközépkori összefoglalást nem olvashat bármikor az ember, mert ez a szakma is tele van már félművelt, szervilis hülyékkel, akik nem látják a belső összefüggéseket, ezért is hagyta ott önként ezt az egészet; de ez a trottyos generáció azért még tényleg tudott gondolkodni, mert akkoriban más volt az oktatás színvonala; persze, akkor is voltak átlagos hülyék, meg inkorrekt professzorok, ez ugyanaz a történet, mint most, nézzem csak meg, hogy az egyébként egészen felkészült Kerényi mennyi eszeveszett baromságot írt össze az ókorról az első kötetben, meg Szilágyi János György útját is ő egyengette, ezen látszik igazán, hogy mégsem volt egészen normális, ha ezt a középszerű művészettörténészt érdemtelenül beajánlotta a Szépművészetibe, méghogy etruszko-korinthosi vázafestészet, ugyan már, más kutatását foglalta csak össze; na de viszont ez a Váczy-féle második kötet tényleg nagyon jó, szóval ő ezt most megveszi; én pedig megnyugszom, hogy nincs minden veszve, belül még működik, ha ilyen mélyen és elvakultan képes utálni ezt a világot.
Feltankolunk könyvekkel és jókedvűen leülünk beszélgetni a kávézóban. Ha gyakran nem is értek egyet az effajta kapitális pocskondiázással, elszórakoztat az alapossága és a vehemenciája, amellyel földbe döngöl minden tekintélyt. Felélénkül, be sem áll a szája; a középkortól hamar eljutunk az ógörög vázatipológia hibás megközelítésén át a régészettudomány zsákutcájáig, onnét meg már csak egy ugrás a Linux, a számítógépes adatfeldolgozás és a mesterséges intelligencia kérdése; fel sem néz, csak szürcsöli a zaccos és mézédes arab kávét egy díszes fémcsészéből, nekem pedig meg sem kell szólalnom, hogy beszélgessünk, mert tudjuk, hogy mire gondolok, mi a véleményem erről az egész hazug és szemét világról; ő beszél, én hallgatom, mint régen a könyvtárban, ahol délelőtt-hosszú expozékban ecsetelte a kutatásait, miközben látszólag tudomást se vett rólunk, mégis, ha segítség kellett, mindig ott volt, ismerte a bajainkat, de nem vette őket komolyan, ahogy a sajátjait se, aminek meg is lett az eredménye, de minek is vette volna: ami nincs, azzal nem érdemes foglalkozni, amiről meg nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
Régi közhely, hogy az öregedés már a fogantatásunk pillanatában belénk van kódolva, a születésünkkel pedig látványossá válik, és ezt általában az életünk legnagyobb drámájaként éljük meg; én mégis örülök a végesre szabott emberéletnek és annak, hogy ennyi ideje ismerem ezt az ámokfutó, zseniális szélhámost, a nagy mizantrópot, a huszonegyedik század Apemantuszát.
 
*Ahogy az előbbi két mondatot leírtam déjà vu érzésem volt; most is, amikor ezt a mondatot írom. Tényleg igaz, hogy semmi sincs véletlenül.