Az elmúlt hetekben – konferenciára készülve – Géher István verseit olvasom a még életében megjelent köteteiből, de ma reggel nem volt kedvem kicipelni a kertbe mindet, hanem lustaságból a 2019-ben kiadott Minden minden összkiadással ültem a kerti asztalhoz dolgozni. És milyen jól tettem! Ugyanis kiment a fejemből, hogy ebbe olyan versek is belekerültek, amelyek hét évig a hagyatékban lapultak, korábban sehol sem jelentek meg. Az alábbi is egy ilyen:
DER VON NÜRNBERG: CARMINA SUBMERSA
1
Lázas vagyok. Hideg lel. Ég a bőröm.
Mint szalmában a disznó, perzselődöm.
Pokollá lettem.
Fuldoklom emlékedben.
2
Te ott, én itt –
én itt, te ott:
a távolság növekszik.
3
Mint akiben a nyílhegy bentszakadt,
s megbújva /évekig/ a bőr alatt
nem fáj, de érzik – ott van, idegen:
emlékednek még nyomát viselem.
Évszám nem került a költemény mellé, elsőre úgy tűnt, hogy valamikor az Anakreóni dalok megjelenésekor keletkezhetett, aztán a sokadik elolvasásra már Mondom: szerencséd előttinek éreztem inkább. Végül felhívtam Géher fiát, Istvánt, és megkérdeztem, hogy mit tud a versről. Meglepve hallottam a hangján, hogy nem igazán emlékszik a szövegre, pedig az égvilágon mindenre szokott emlékezni. Elővette ő is a kötetet, elolvasta, aztán kérődzve rajta egy picit megállapítottuk, hogy ez tulajdonképpen egy jó vers.
***
Nem is igen érdekel már, hogy kinek szólt, teljesen mindegy, csak az, hogy bennem milyen érzéseket és gondolatokat ébreszt. Egy családos ember verse egy nőhöz, aki nem a felesége, de aki megbabonázta, akibe beleszeretett, és akinek kendőzetlen őszinteséggel vall szerelmet a távolból – és hagyja utána a fiókjában. Egyszerre banális, közhelyes és mocskos történet, de kevés olyan férfit ismerek, aki ne értené a vers belső dinamikáját, lélekfacsaró reménytelenségét és megoldhatatlan dilemmáit. Az, amit Géher itt leírt, félreérthetetlen, bántó és felesleges – de univerzális.
Sosem tesz jót a szerelemnek egy harmadik ember – mondta nekem egyszer Géher István, amikor a magam lelki pokoljárásában megtébolyulva felkerestem, hogy tanácsot kérjek tőle. Ez a mondata bevésődött az emlékezetembe, pedig akkor még nem tudtam, hogy ez nem csak úgy általában, hanem az ő esetében különösen is kétértelmű kijelentés volt. Sajnos, nem is úgy értettem (meg) akkor.
Most már persze világos, hogy miért nem kerülhetett bele egyetlen megjelent kötetébe vagy folyóiratba sem ez a vers. Idővel sokan megtanuljuk, hogy a szerelem a hit egyik megnyilvánulása, a hitet pedig mindig nehéz kibeszélni. Pláne akkor, ha el kell rejtenünk a világ elől, mert univerzalitásában korszerűtlen vagy szentségében tisztátalan. A döntéseket mi hozzuk, de az érzéseinket Istentől kapjuk, és mi nem berzenkedhetünk ellene, csak nyomát viseljük bentszakadt nyílhegyének, halálunkig.
Géher már az első kötetében vallott hitéről, szerelméről, de nem tette nyíltabban, mint bármikor és bármivel kapcsolatban én tettem a blogomon. Ezt minden szándékosság nélkül, ösztönösen tanultam meg tőle: rejtjelekkel, pőrén kitárulkozni önmagunk előtt. Az avantgárd, széttördelt szövegek intellektuális zavarodottsággal fedik el azt, amit az ember kimondani fél, vagy amit nem lehet kimondani. Mert amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ez a vers azonban megtöri a hallgatás gyáva csendjét, és őszinte, szívszorító nyüszítéssel suttogja bele a világba a hit örökkévalóságát és reménytelenségét.
Már ezért a versért érdemes volt belevágnom a konferenciázásba.
* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése