Négy csenevész fa. Mint a Schiele képen. A háttérben hófelhők mögött ragyogó napkorong kontúrja, az előtérben kiszáradt patakmeder. Istent keresem a sűrűben; ordasok nyüszítenek a bozótban. Fagyos világ, törnek az ágak.
Hunyorgok. Egy-kettő, új lap, aztán még egy. Sorok, amelyek grafikává olvadnak össze. Szántás betűkből. Életlen világban tompa tudás? Kiélesednék, de nem lehet. Bármeddig képes vagyok egy pontra fókuszálni a falon anélkül, hogy beleszédülnék. Közönségem is van. Tapsolnak hozzá.
Vivaldi mandolinkoncert, karácsonyi hangulat, mézeskalács sül a konyhában, ánizs illata lengi be a házat. Ötvenkétszer életemben, ennyiszer lettek hosszabbak a nappalok és rövidebbek az éjszakák. A diófa tékából szilvalekvárt veszek elő, tíz éves, fekete, összeaszalódott befőtt, a tetején behorpadt a celofán. Déjà vu. Megint. Rákenem a meleg tésztára. Megelevenedik.
Négy éve karórával a kezemen alszom, pedig sosem nézek rá éjszaka. Reggel sem. Egy ideje már csak az idő mérése érdekel, maga az idő egyáltalán nem. Az első kávé után kalibrálom magamat, becsületből. Kötelességek mentén élünk, felvesszük mértékre, letesszük mértékre. Nyugodtak az éjszakáim. Tikk-takk, tikk-takk, betelik az élet.
Nincs okom kételkedni az ember jóságában, de bízni sincs. Az illúziók Janus-arcúak, pontszerűek és hullámtermészetűek egyszerre, mint a lidércfény. Hiszem, hogy emberléptékű vagyok, egy vétkektől mentes bűnös. A kor előrehaladtával megkopnak az illúziók, csak rögeszmék maradnak és kételyek. Tegnap elolvastam a Tiszta ész kritikáját, visszafelé. Sokkal érthetőbb. Megmondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése