Pirkad, az ablak előtt álló fenyőfa ágai között vörösen izzik a horizont ott, ahol tegnap két turbékoló örvös galamb bizonyságot adott a szerelemről és a tavasz beköszöntéről. Napok óta egy etikáról szóló habilitációs dolgozat antik fejezeteit javítom, délután az MTA könyvtárában, kora este pedig itthon. Furcsa, hogy minden gond nélkül átment a bírálóbizottságon, mert rengeteg hiba van benne, kisebb-nagyobb tárgyi tévedések, elírások és logikai problémák. Az írója felkészült, okos és kedves ember, nem régóta ismerem, de hamar megkedveltük egymást, így elvállaltam, hogy kijavítom a dolgozatát és előkészítem kiadásra. Tulajdonképpen nagyon élvezem a munkát, ráadásul sokat tanulok belőle, kénytelen vagyok egy sor dolognak utána nézni, tele van a fejem ötletekkel, pedig az etika sosem érdekelt igazán. Legújabb kori egyetemi életem furcsa, hibrid világ, ahol egyszerre lehetek diák és tanár, anyagi jólétért, biztonságért dolgozó vállalkozó és hatalmas könyvpakkokkal rohangászó bölcsész. Úgy hiszem, egyiket se tudnám a másik nélkül elviselni; gyűlölném a szegénységet és a kiszolgáltatottságot, de hamar elvásna a lelkem, ha naphosszat csak a pénzt hajkurásznám.
Azt tervezem, hogy a tanév végén leteszem a latin és ógörög nyelvi szigorlatokat, mert akkor a héber-arámi könnyebb lesz jövőre. Az év elején elvállaltam, hogy az Ókeresztény Írók sorozat 13., a Szent Athanasziosz munkáit bemutató kötetét kijavítom, illetve még néhány, eddig magyarul meg nem jelent írását lefordítom; felújítom a bibliográfiát és egy új, bevezető tanulmányt írok hozzá, illetve minden írás elé beillesztek egy-egy tudományos áttekintést. Két napja végeztem az első levél fordításával, mi tagadás, ha nem lett volna meg a francia és az angol kritikai kiadása, lehet, hogy nem boldogultam volna vele, de a végére egészen belejöttem, alig-alig pislogtam bele a modern kiadásokba.
Lassan megiszom a kávémat és átlényegülök menedzserré, mert hamarosan el kell indulnom itthonról, tele vagyok tárgyalással. Néha kifejezetten zavar ez a kettős életforma, de ha nem élem bele magam abba, hogy ez „milyen megterhelő”, észre sem veszem, hogy nap mint nap szétszakad a személyiségem. Persze lehet, hogy nincs is az szétszakadva, hanem ilyen volt mindig is, csak időnként elnyomtam magamban a „skizofréniát”, mert azt hittem, hogy kényelmesebb lesz az életem, ha valamelyik oldalra leteszem a voksomat. Ma már pontosan tudom, hogy képtelen volnék dönteni, mert ahhoz először magamat kellene elfogadnom, de ez egyszerűen elképzelhetetlen, ráadásul még a gondolata is unalmas. Tavasz van, reggel van, dolgomra indulok.

3 megjegyzés:
Majdnem 3 hónap kihagyással jöttem vissza olvasni a blogját, hoztam verset is.
Vigasztaló vagy elkeserítő, (ahogy vesszük), ahogy kedvünk engedi: a világban nem változik semmi.
Baróti Szabó Dávid
(1738- 1819)
FELFORDÚLT VILÁG
Hatalmas Isten! melly gonosz, melly átkozott
Üdőket értünk! megveszett az egész világ,
S töviből kifordúlt. Nincs igazság, nincs hitel
Az emberek közt. A szegények, özvegyek,
Árvák hamissan elnyomattatnak. Csalás,
Uzsora, ragadozás, hitszegés uralkodik;
A testi kívánságok, a paráznaság,
Fő-polcra léptek; a szemérmet elvetett
Leányok eltenyésztek, a vólt büntetés
Alól ki lévén véve: már a házasság-törés
Szokási vétek. – Hány paraszt legény fija
Lett s lessz ez úttal úrfi! hány nemes fija
Lett szolga s béres! Jaj! sokan Sodomát veszik
Tárgyúl magoknak fajtalanságok dühös
Véghez-viteliben; csak szemenként látszatik
A konkolyok közt búza: nincs ezer között
Eggy jó! Veszélyben forog az is, mert a gonosz
Példák előtte vannak és kecsegtetik.
Őrizze lelkét, dugja bé fülit, szemit:
Kinevetik, eszelős vagy bigót nevet visel. –
Elhagytak alkotmányid, Isten, tégedet!
Törik, tapodják szent igaz törvényidet:
Óltárid elpusztultak; elvitték arany
S ezüst edényid; elverettek papjaid,
Akiknek hálálhattuk, hogy régen le nem
Szállott fejünkre mennyköved. Nem kellenek
Már a világnak a te szolgáid, neved
S törvényid hirdetőji. Más vallást koholt
Az esztelenség: már csak a természetet
Vagy észt imádják a bolond bőlcselkedők.
Már a nagyokból mind kihalt isméreted:
Csak a szegénység tart veled, s ez is kevés.
Éhség, hadakozás s más egyéb csapás haszon
Nélkűl sanyargat. Megvakultunk: ostorid
Sem hisszük, és azt véljük, hogy történetek
Ez már utolsó büntetésünknek jele! –
Irgalmas Isten! mi gyönyörűséged leszen,
Ha vétkeinkért e világgal eltörölsz
Nagy vízözönnel vagy tüzes vésszel? Tekénts
Fiad sebeire, mellyet érettünk neked
Esedeznek! Ezeket és nem a mi tetteink
Nézvén, szemünkről verd el a vastag ködöt.
Megtisztel az érdeklődése ismeretlenül is, habár a bevezetője és a hozott verse több értelmezést is lehetővé tesz, de nem akarok paranoiás lenni, okát sem igen látom, hogy így tegyek. Remélem, hogy “csak” - hozzám hasonlóan - nyugtalan és rosszkedvű a világ folyása miatt, nem az én bejegyzéseim kedvetlenítették el.
Nem, nem, nem volt semmi rossz szándék!
Azt, annyit akartam mutatni vele, hogy a világ 200 éve is hasonlóképp romlott volt, s ez akár optimizmusra is adhat okot, reményt a továbbélőknek:ilyen volt, ilyen és ilyen lesz a világ.
Osvát Ernő aforizmáit tartalmazó vékony, kicsiny könyvecskére leltem nemrég (sajnos nem az 1930-as, 200 példányban kiadottra),hanem a Helikon által 6300 példányban megjelentre Az elégedetlenség könyvéből a címe. (24 órás betegápolásban sokszor csak 1-1 mondatra van időm, erőm olvasni belőle). Ebben találtam: "Jó az, aki jobb akar lenni." Azon tűnődtem el, hogy a 8 milliárd emberből,vajon hányan tartják ezt szem előtt.
És akkor már értem, értjük, hogy miért olyan a világ, amilyen.
Megjegyzés küldése