Állok a Széll Kálmán téri villamosmegállóban és bámulom az embereket. Már két villamost is eleresztettem, nincs még kedvem hazamenni. A metró felől hömpölygő tömegben egy húszas évei végén járó, alacsony, vékony testalkatú, hosszúhajú nőt pillantok meg; három hatalmas zsákot cipel a karján és a hátán. Ahogy közeledik egyre ápolatlanabbnak, egyre koszosabbnak tűnik. Kopott, de valaha jobb napokat látott farmer van rajta, jóval hosszabb a kelleténél, széttaposott, magassarkú csizmáját majdnem teljesen betakarja hullámokban végződő, elrongyolódott, rojtos szára. Az arcát fürkészem, élénk tekintete egyszerre tükröz értelmet és mérhetetlen fáradságot. Megáll a járda szélén és megvárja, míg a 61-es villamos komótosan kigurul a megállóból. Magán viseli az életét, ez a három zsák lehet minden dolga, amije csak van ezen a világon. Egészen közel megy el mellettem, szinte súrol, dús hajából finom, édes samponillat árad, de az arca és minden más a testén leírhatatlanul koszos. A vállára nehezedő terhek súlya alatt görnyedve csoszog el a villamosalagút irányába. Furcsa, magával ragadó tünemény, az emberi büszkeség piszokba mártogatott, illatos hajú angyala, aki a Margit és Krisztina körút közt elterülő belbudai közöny felett húzott észrevétlenül egy fakó szivárványt. Isten vigyázza csámpás lépteit!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése