Archívum

2023. november 18., szombat

#impression ("savanyú, de...")

Állok a dugóban a Körszálló előtt. Félszáz-milliós autó suhan el a kocsisor mellett nyolcvannal a buszsávban. Elgondolkodom. Vajon ő mit gondol magáról? Fiatal fickó vezette a méregdrága Mercedes-t, kapta vagy vette, mindegy is, magát nálunk – nyilván –, akik a sorban állunk, többre tartja, különbnek. Megteheti. (Mindent.) Kirívó sebessége nem komisz szabálytalanság, hanem alpári gőg. „Elnézzük neki.” 
Állok a dugóban a Körszálló előtt. Jól megy sorom, panaszom nincsen. De mi lett velem?! Hol vannak a fiatal-felnőtt kori tervek, a kiugrás, az örökkévalóságnak tett gesztusok? Olyan vagyok, amilyen sosem szerettem volna lenni: szürke, arctalan pont a tömegben, önámító lélek, aki fellobban mértékre és kialszik mértékre. Akit még egy ilyen alak is” megelőzhet! Nyugodt maradok, Mozart szimfóniát dúdolok, miközben lassan, de biztosan a morális felsőbbrendűség illuziójába ringatom magamat.

A hatvani Aldiból kijövet pörge kalapos, aprócska, élénk tekintetű, szakállas fazon szedi ki az üres bevásárlókocsit a kezemből. Elküldeném a fenébe, de látom rajta, hogy nem tolakodásból csinálja, nem lumpen figura; inkább mosolygós, kedves fickó. Otthagyom neki a kocsit és elsétálok az autóhoz. Emelném a csomagtartót, de nincs már rá kezem; odasiet, segít, bepakolok. 
Ha meg nem sértem, venne még egy kiló kenyeret és esetleg két-három liter tejet? Egy kilenc tagú családnak viszem, nem nekem kell – mondja.
Belegondolok, hogy húsz percet álltam a kasszánál, utálnék visszamenni, de bankkártyával élek, készpénzt nem használok, tehát valamit kéne tenni…, amikor eszembe jut, hogy előző nap kivettem pár ezer forintot egy automatából, így előszedem a tárcámat és adok neki kenyérre, meg a tejekre. 
Köszönöm Uram, tényleg nem nekem kell, hanem egy kilencfős családnak; tudja, kártyára van gázuk, úgy fűtenek, most töltötték fel ötezerért, mert itt a hideg, de nem maradt már ennivalóra – mentegetőzik tovább. 
Mondom neki, hogy nem tudtam ezt a kártyás gázt meg minden, szóval örültem, hogy segíthettem, aztán útjára bocsátom és nézem, ahogy eltotyog a bolt irányába cekkerekkel a kezében és egy akkora heresérvvel, mint két sárgadinnye. Tiszta, rendezett kis hobbit, karimátlan szalmakalapja miatt tűnik csak furcsának. 
Beülök a kocsiba és ráhajtok a huszonegyes útra. Lassan felveszem a ritmust, süt a nap, szép az idő, hamar fent leszek a házban. 
Hogy milyen gázt is mondott?! Kártyást, ötezer forintért?! És nincs ennivalóra pénzük?! Jézusom! Fel sem fogtam, hogy mit beszélt! Hozzájuk képest én egy „buszsávos-mercédeszes száguldozó” vagyok, szerencsefia, a jómód megtestesítője a puccos, hatalmas autómmal, a drága ruháimban és a budai modorommal! Lelassítok, nehogy megelőzzek egy huszonöt-harminc éves Suzukit, amiben egy helyes, idős házaspár feszít kedves öntudatossággal, és visszasorolok mögéjük. Szerintem itt a helyem: a kalapos nagypapa és a bucira nőtt heresérves között; beállok szépen a sorba akkor is, ha a személyiségem még mindig sokkal többre vágyik. „Szerénység Virág, szerénység! Ne tömjénezze magát!

Nincsenek megjegyzések: