Este fél nyolc van és erősen sötétedik. Ősz lett. Észre sem vettem, mert az aszály miatt már július elején sárgultak az erdők. Az ötvenhatodik ősz az életemben. Felszínesen nézve ez nem is olyan sok. De ha belegondolok, hogy mennyi minden történt ezalatt az ötvenhat ősz alatt, már egyáltalán nem tűnik kevésnek.
„Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is.” (1Ján. 2,16-17)
Mindig valami mozgat, folyton célokat tűzök magam elé, de ha elértem ezeket, már a következők után vetem magam. A buddhizmusban kívánatos vágytalanság állapota elérhetetlenül messze van tőlem, régóta tudom, hogy ez a személyiségemnek idegen és befogadhatatlan, ezért egy ideje már más utat keresek a beteljesüléshez…
(Most, ahogy leírom: „beteljesülés” jövök csak rá, hogy mennyi mindent jelent ez a szó, pedig hányszor használjuk anélkül, hogy felfognánk a szivárványzását, vagy méginkább a mély, filozófiai tartalmát.)
Néhány éve meglehetősen intenzíven matematikát és fizikát tanulok egy – alapvetően matematikával foglalkozó – kutatóval anélkül, hogy ennek valami különös oka lett volna. Ha belegondolok, leginkább talán csak azért csináltam, hogy ne tompuljak el, meg azért, hogy Marita betegsége – az azzal járó borzalmak –, illetve a halála ne égesse ki belőlem a maradék életkedvet is. Közben az egyetemi filozófiai és teológiai tanulmányaim előhívták a felfrissített vagy újonnan megtanult egzakt anyagot, ami egy új jelentéshorizontot mutatott bennem ezekben a megfáradt és méltánytalanul kiüresített diszciplínákban. A gondolkodásom nagyon megváltozott, ami egy baráti beszélgetés során új lehetőséget nyitott a vágyak megélésére: megbíztak egy harmincöt főből álló mérnökiroda üzletfejlesztésért felelős vezetőjének, és én megint olyan dolgok után vethettem magam, ami látszólag messze meghaladta a lehetőségeimet és a tudásomat.
A napi ügymenet mellett kvantumfizikával, kvantumszámítástechnikával és programozással kezdtem intenzíven foglalkozni (egy globális nagyvállalat közreműködésével és támogatásával), így viszonylag hamar értelmet nyert a négy éve tartó tanulás. A cégben van egy fiatal mérnök-jogász, aki meglehetősen magas szinten ismeri a mesterséges intelligenciakutatást és programozást, vannak rendszer- és szoftverfejlesztők, valamint hálózat- és szoftverbiztonsággal foglalkozó mérnökeink, így – pár hónap alatt – egy olyan kutatásfejlesztő céggé alakítottuk a vállalatot (néhány évvel megelőzve a konkurenciát), ami mára nemzetközi mércével mérve is unikális – Európában mindenképpen. És amire a legbüszkébb vagyok: a velem dolgozó és kutató mérnökök és technikusok ma már egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a filozófia iránt, mert lassan megértetik, hogy az igazán kreatív gondolkodás nem nélkülözheti a minket befogadó valóság többféle megközelítését, amely „kvantumvalóság” tulajdonképpen úgy létezik, hogy nincs is, vagy ha van, akkor az csak statisztikailag „áll a rendelkezésünkre” – akár a buddhista hagymapéldázatban a „hagyma”.
Inspiratívabb dolog ma – ebben a válogatott csapatban – a hét eleji céges vezetői megbeszélésen „elnökölnöm”, mint szombatonként a teológián unatkoznom egy halom középkorban ragadt szenteskedő alak között.
Ha jó mélyen belegondolok, úgy pusztult el körülöttem a világ, hogy végül teljesen meg is újult.
„Sínylette sok madárka a tél derét
és néma volt sokáig.
De most úgy énekelnek, mint soha még,
s pompázik zölden a pázsit.”
(Walther von der Vogelweide, Sínylette sok madárka…, részlet)