K.G. emlékére

Behunyta a szemét, hogy megpihenjen, amikor a taxi fürgén nekilódult az esti városnak. Két pakli elszívott cigaretta emléke lengte körül, ahogy a puha ülésben nehezen, mélyeket lélegezve lassan elernyedt a teste. A sofőr valamit mondott, amire válaszolt is, de már nem emlékezett, hogy mit, egyre távolabb érezte magától a hangokat. Ki akarta nyitni a szemét, de nem volt rá képes, mozdulni se tudott. Végre elnyomta az álom. Egy katedrán áll valami hangulatos kis kávézóban, kávét és sört iszik, a nyelvről beszél, de nem puszta szó, amit mond, nem beszéd, nem igehirdetés, hanem önmaga hangtalan meghatározása a tények és dolgok között, a levegőtlen térben, egy hideg szobában anyja nyújtja hívogatón a kezét az üres, fehér falak között, már egymagában, mezítelen testtel fekszik, kiterítve. A taxis hiába szólongatta, amikor a nyelv határára ért, s az autó sietve megállt a szürke város felett. Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt. Köd szállt a hűvös éjszakára. 

#impression (inspiráció)

Laposan süt be az ablakon az őszi nap, a szélfútta faleveleken át sárgás fénnyel borítja be a szobát, rezgő árnyékok inganak a hófehér falakon. Nyugodt és jókedvű vagyok, hosszú idő után először érzem, hogy rendben van minden. Nézem az árnyjátékot. Semmi sem valóságos, mégis van, hiszen tudom és most látom is. Őszinte percek ezek: levél és árnyék külön rendszerben van, elszakadnak egymástól, hogy a fejemben kapcsolódjanak össze ismét. Nincs igazság vagy hazugság, csak levél és árnyék, fény és sötétség, látvány és gondolat. Sosem éreztem még ennyire biztosan, hogy az általam megtapasztalt és megismert világ nem olyan, mint amilyennek valami naív, platóni ideában megkaptam. Istennek nincs helye ebben az árnyékvilágban, ezért biztos, hogy van. Ujjaimat szórakozottan összefonom, ahogy tekintetem beleréved az árnyak dervistáncába, és kiélvezem a felfokozott nyugalom inspirációját. 

#impression (mondat::közhely)

[Mint egy camera obscurán, koponyámba a pupillámon át eresztem be a fényt, hogy tarkómon leképeződjön a felfordult valóság.]

#könyv (mondom:szerencséd)

Géher István első verseskötetét olvasom. Sokadszorra. Lassan-lassan a családi breviárium része, régóta közöm van hozzá. Mondom: családi. Az ajánlás szüleimnek, Marinak és Dénesnek szól, nagy szeretettel Istvántól, 1981. karácsonyán, de már közel harminc éve nálam van a könyv, csak én olvasom, mint a Bibliát, jó- és rosszkedvemben. A Mondom: szerencsédnél született jobb, erősebb, koherensebb kötet is Géher István bácsi tollából, de nekem tizenegy évesen irányt mutatott egy olyan világban, amely ott volt a szüleim könyvespolcán, amelyet már így-úgy ismertem, de amelyben még egyáltalán nem voltam képes egyedül eligazodni. A hetvenes és nyolcvanas években tett nyári, erdei sétáinkon Shakespeare, Homérosz, Arany János, Hemingway, Faulkner, Joyce, Thomas Mann, Berryman és Whitman voltak terítéken, igazi nagyvadak, a mai napig sincs olyan szeglete a Mátrának, amelyhez ne kötődne bennem emlék a világirodalom egy-egy klasszikusához. Ez a kötet a negyvenegy éves szerző addigi olvasmány- és létélmény tapasztalatait gyűjti egybe. Nyelvezete tanító, néha már-már kioktató, árnyaltan pökhendi és magabiztos, de a szabadvers stíluselemeinek minden szegletében rutinosan eligazodó. Az elmúlt évek során nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a 2012-ben elhunyt szerző barátjaként talán teljesen mást látok és érzek a verseskötet olvasásakor, mint az, akinek nem volt lehetősége megtapasztalni Géher István reneszánsz személyét, tanítását és mindennapi gyötrődéseit. A szövegek – korom előrehaladtával – értek megélt tapasztalat-cantová, s kaptak új értelmet, leckét egy gondolkodó férfi, bölcsész- és családapa-vívódás mindennapjaiból - újból és újból.


Géher István 
FU SOPRA NOI RICHIUSO.‹‹

Ez hátra volt még.

                             Ahogy beszívta őket

a buborékhomály, a szél elállt, és

/úgy lett:/ bebőrözött a tenger. A bárka

gyűrt lepedőn araszolt. Verejték

verte ki. Gyomra elernyedt, összerándult

minden lapátütésre. Hogy ösztökélte

volna  a jól ismert ringást, mielőbb

túlesni rajta! Szorosra csomózott

kötél-övében bízva leste a partot.

Árbocnála  király: a helyén. A viasz

meg a gúzs. A várakozás: a kitűzött

találkozók, ahol /ki tudja/

történhet bármi. Vigyázat

volt élete mindig.

                           Most fordulnak a foknál.

Effélét képzelt – persze: más alakban.

Ilyen hát. Épp ilyen. Felmérte. Látta

libegni semmiben: sovány madártest,

fölötte fürtös lányarc. Kettős arc,

az egyik előrenéz a jövőbe, a másik

hátra  a múltba. Bizsergett vakmeleg

méhében a dal, még messziről. Miről

...szeret...szeret...szeret...lek-lek... csiripelhet

az istennő /madárnak asszony/ ... a végzet

/asszonynak madár/ - amiről ő

régtől ne tudna? Tűzvész?

Ott volt. Ott forrt az évek mélyvizében,

tíz öl sós feledésbe temetve az égő

város. Bezúzott háztető likán át

pattogtak a szikrák, füst nélkül. A mások

otthona pusztult.

                          Csip...csiri-csipp. A falánk hab

utána kapott. Frecsegett föl a tajték

térdig, sistergett leaszalni

hasáról tisztességet, tíz év

héroszi zsírját. Álruhátlan

remegett. Előtünt szégyene. Üszkös

bordái közt a lelke lángja

készült kiszökni. Fejére omlott

múltja, jövője. Veszni kívánt.

                                               Odavolt,

oda végképp; ő, aki járt a végeken, és

/szerencse kárvallottja/ visszajött ép

hajón. Aki annyiszor megúszta. Ezúttal

megbabonázták: tán az az árnyalatnyi

...á-mit-a-kársz... idegenszerű ejtés,

a túlvilági íz; a madárdal a lány-

ajakról. Kápráztatta a kétfele-nézés,

szédítette az összefolyó két hangzat: a

más-nem-más; örvényesedett. Vonzotta

magához a romlás: ült a szirten,

édeset ízlelt, s lába körül, mint

papírszemét, a szétszórt csont

fehérlett.

            Felhangzott /“fiatalság:

édesebb a halálnál“/ testközelében a

hívás, amitől a nyelvét rágja az ember,

míg belefúl: „Tilalom

sírbontó angyala, megsebez

dalod, megsejti éles

csípőd, a csonka szárnyat

fekete csipketoll alatt. El-

apasztod véremet. Félem

neved, VARÁZSLATOS. Kímélj meg:

hullámöled parazsába

                                   leszállok!“

                                                   Kókadt

árbocnál a király. Felfogta kötél a

testét ... megtártlak...tárt...lak-lak... Ocsúdott.

Volt ilyen is hát. Ennyi volt: ez. A másé.

Tudta megint: mindenki veszhet, ő nem.

S hogy ezentúl ezzel /is/: él. A bárka

vitte tovább. Még szólt a madár. De már

a láthatáron felmerült előtte -