Hosszú idő óta az első vidám nap. Már annyira belefelejtkeztem a saját problémáimba, hogy lassan észre sem veszem, milyen szép idén az ősz. Reggeli teámmal a kezemben kinéztem az ablakon és csak akkor vettem észre, hogy a meggyfa lekopaszodott, a diófa megbarnult, a kert végében pedig, ahol a hasadék kezdődik, a bokrokon tűzpirosak már a levelek. Ácsorogtam a sokszínű kertet pásztázva, s közben figyeltem, ahogy az ablaküvegen végigszalad a forró tea gőze. Egyre hidegebb van kint, nem lehet nyolc fok sem.
Egy érdekes felfedezést tettem az elmúlt hónapban: bármikor fekszem le, négy óra tizenkettőkor minden áldott hajnalon fölébredek és az órára nézek. Megpróbáltam ezt az őrületet valahogy kicselezni, ezért ma, amikor megint felriadtam nem nyitottam ki a szememet, csak lapítottam az ágyban és vártam, hogy elteljen egy kis idő. Pár perc múlva diadalmasan ránéztem az órára és csalódottan állapítottam meg, hogy négy óra tizenkettő. Nem értem, lehet, hogy már nem is létezik más reggelente, csak négy óra tizenkettő? Lehet, hogy ebben az egy percben, ebben a misztikus pillanatban van valami elemi titok, amit a Teremtő a tudtomra kíván adni? De az is lehet – bármily unalmas és földhözragadt megoldás –, hogy eztán mindig négy óra tizenkettőkor fogok felkelni és teát főzni? Ezt a természetellenes precizitást még Kant is megirigyelné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése