„Elfelejtjük a bűnünket, ha
másvalakinek meggyóntuk, csakhogy az a másvalaki nem felejti el.”
Esterházy Péter: Kis Magyar
Pornográfia
„Egy infánsnő
jön le a lépcsőn. Olyan
méltóságteljes közvetlenséggel. Ki tudja! Talán már régen ismerős ebben az
öreg, pesti házban. A lakásokban, az emeleteken, a lépcsőkön. Na persze! …
A lakók egyszer eltűntek ebből a házból. (Hová tűntek?) De
aztán néhányan mégiscsak visszaszivárogtak. (Honnan?) De, mintha sose ismerték
volna egymást. Valami szégyellnivalójuk lehetett. Tétova, félénk köszönések, ha
véletlenül összeakadtak a gangon vagy a lépcsőházban. Elsurrantak egymás
mellett.”[1]
Nem, ez nem pusztán ’hallgatás’, hanem valaminek az elhallgatása:
így-úgy, ezért vagy azért. És amikor ez a valami már se szó, se beszéd, akkor
úgy tűnik, hogy az elhallgatás elfelejtés lesz. Ha most hangosan
kimondom és leírom: „elfelejtettem”, egyszersmind megpróbálom elrejteni azt,
amire nem tudok vagy nem is akarok emlékezni. A felejtésben mindig ott van az,
amit elfelejtünk.
És ez fokozható, úgy mint: nem pontosan emlékszem, tehát
inkább… (Hogyan is volt ez?) A nagyszüleim emlékeznek még rá – de nekik könnyű,
mert van mire emlékezniük. Erre, arra. Ahogy dédapámnak is, akit a kommün alatt
egyszer feljelentettek. Ilyen rövid idő alatt nem is lett volna többre
lehetőség. Vagy legalábbis ő ebben reménykedett. Volt egy bérháza az Ipar
utcában, ahol állítólag Fiedler Rezső, a későbbi Tanácsköztársaság kormányának
helyettes munkaügyi népbiztosa bérelt lakást. Rendben fizetett, halk szavú
ember volt, a szomszédokkal mindig előzékenyen viselkedett – dédapámmal szólva:
rendes bérlő volt. Aztán jött Kun Béla és Fiedler munkához látott. Buzgó
lelkesedéssel és lankadatlan szorgalommal szinte minden lakót feljelentett a
házban, köztük és talán elsősorban dédapámat is, ami a Vörös Őrség, a
Cserni-különítmény és Szamuely Tibor fényében komoly aggodalomra adhatott okot.
Ám egyszer mindennek végeszakad és tizenkilenc augusztus elsején Fiedler elméjében
egy pillanatnyi emlékvesztés következett be – egy elfelejtés. Nem úgy
dédapáméban, aki rabiátus ember lévén súlyos dolgokat gondolt, de mert
jogászként törvénytisztelő és legfőképpen úriember volt, csak emlékezett. Aztán,
egy pár nappal később nem kerülhették el a találkozást. Dédapám befelé, Fiedler
kifelé mentében állt meg a kapualjban és nyúlt a hatalmas rézkilincsért. Nagy
pillanat lehetett – a korszakok fölött álló spion, szemben a mindenkori
nyárspolgárral. (Sokszor elképzelem, ahogy az esti lámpafényben a sárga
vakolaton kirajzolódik a két álló alak sziluettje; az ormótlan faajtó kinyílik;
meglátják egymást; dédapám emelt fővel, Fiedler lesütött szemmel várakozik.)
Ekkor – ahogy a családi brevárium emlékezik – dédapám egy hatalmas pofont
kevert le Fiedler Rezső helyettes munkaügyi népbiztosnak az „Anyádat Fiedler
elvtárs!” felhördülés kíséretében, aztán mindenki ment a dolgára, kivenni
részét marokszám a huszadik századi magyar történelemből. Eddig az emlékezés,
ahogy én emlékszem a Tanácsköztársaságra.
A felejtésben mindig
ott van az, amit elfelejtünk. Iszonyú kötelesség az emlékezés![2] És
amikor – Tandorival szólva – a Sátán körbemutogatja Jézusnak a világot, a világ
számára nem marad más, mint a felejtés. Elfelejteni azt, amire emlékezni
kell, amit nem szabad felejteni: ez a morál borzongtató körforgása, a Circulus
Vitiosus. A hideg októberi ködben csizmák ütemes csattanása a nedves
macskakövön, talán a budai Várnegyedben, talán máshol. Azután visító vadászgép
üvöltése és robbanás. Becsukom a könyvet, elég az emlékekből. Jóbot a Teremtő
repítette végig a világ menetén, nagyszüleinket a Sátán.
És megvan-e még az az otthon?[3] A lakók
egyszer eltűntek a házból. De aztán néhányan mégiscsak visszaszivárogtak. Vissza
az üres lakásokba és azokba, amelyekben már mások laktak. Amelyeket
(így-úgy) elfoglaltak és amelyekből a történelem minden nyomot igyekezett
kitörülni. Nem voltak már jelek és nem voltak ajtófélfák sem, csak üres,
meszelt falak és magányos díszek ostoba összevisszaságban. (Kitől, hogyan?) És
volt szemét és törmelékszag, meg kongó körfolyosók visszhangja a nyomasztó
csöndben. Neszezés, halk surranás… (honnan?, hová?). A búvó otthoni táj talán
ott volt a langyos kályha tövében, a csupasz villanykörte vakító fénykörében, ahol
az Írás kátránytól megsárgult hártyavékony lapjai sercegve égtek el az olcsó
dohánylevéllel. A felejtés a történelem apokalipszise, a pusztítás spiritusz
rektora.
És akkor még az akadékoskodó
perlekedni mer a Mindenhatóval? Aki Istennel vitatkozik, az feleljen neki![4] De a
régi lakók nem pöröltek, nem is kérdeztek, csak emlékeztek. Emlékeztek arra,
ami Isten előtt Jóbhoz hasonlóvá tette őket, emlékeztek a fekélyre, amely két
évezred alatt gennyedt el és amelyet a történelem próbált örökre kimetszeni az öregedő
testből. Mert a lakók még ezután sem kérdeztek vagy perlekedtek.
Csak emlékeztek – nem úriemberként, de nem is félelemből. (Miért is?)
(Pergő filmkockák fekete-fehérben:) Egy fiatal, egy öreg.
Állnak a ház előtt. Beszélgetnek. A fiatal, fején szalmakalap, hatalmas
szakálla fölött karikás, fáradt szemek; az öreg, nyakában kasmír sál, túlontúl
elegáns – a kezével magyaráz. Értik egymást, mert van közös nyelv és van közös
élmény. Kétezer éve ismeri az öreg a fiatalt és tudják: van nyelv, amelyet egy közös élmény hívott életre és amelyet talán
csak itt, ebben az utcában és ebben a házban értenek meg. A fiatal emlékezni
próbál, az öreg felejteni. Emlékezni, felejteni, emlékezni… Iszonyú kötelesség
az emlékezés!
Későtavasz volt vagy koranyár – én úgy
képzelem (és egy félig igaz történetnél a körülmény manipulálása erősen
ajánlott, de legalábbis megengedett) –, amikor a hatalmas platánfákkal
szegélyezett városligeti sétányon Simon Balázs és Sándor Iván egymás mellett
ballagva beszélgettek. Talán a Munkácsy és a Benczúr utca sarkán találkoztak,
nem messze Balázs lakásától, onnan sétáltak át a Hősök tere felé, majd be a
Városligetbe. Balázs a verseiről beszélt, azokról, amelyeket még nem adtak ki,
de már készen állnak a megjelenésre. Úgy beszélt, mint aki végrendelkezik, mint
aki a halálra készül. Mondom: halálra, és ez így is volt – két agydaganat és
egy chemoterápia után. Átsétáltak a Ligeten és az Idegklinikához érve Sándor
Iván emlékezni kezdett a háborúra … amikor végigterelték őket … ott szemben … a
gyűjtőhelyre, ahol most állnak, és onnan vidékre, és ő azt hitte, hogy nem
fogja túlélni, de mégis, mert most itt van, itt áll Balázzsal és meg tudja
mutatni, hogy mindez itt történt, és ennek nem volna szabad még egyszer
megtörténnie… Aztán elhallgatott. Nézték a házakat, az utcákat. Volt aki
visszatért, lesz aki nem. Úgy tűnt akkor, hogy ez a hely a nagy menetelések
helye. Az elmeneteléseké.
Vagy éppenséggel 'túléli'-e magát? Feketén-fehéren – ahogy a
régi-új világ: túl rosszon és jón. Hagyjuk a semmilyen szürkéket, elmosódott tónusokat,
faktúrákat. Sok fény kell, tiszta színek, éles formák. Szikével rajzoljuk körül
a világot, hogy lemetsszük azt, ami nem kell. Tér kell, tér – teret a
művészetnek! – üvölt Heidegger. (A művészetnek?) „A tér-nyerés a helyek
szabaddá tétele. Sajátossága szerint elgondolt tér-nyerés, a helyek szabaddá
tétele, ahol a lakozó ember sorsa az otthon üdve vagy az üdvöt nélkülöző
otthontalanság… A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele, melyeken Isten jelenik
meg, helyeké, ahonnan elmenekültek az istenek, helyeké, hol az isteni
megjelenése oly sokáig várat magára.”[5]
(Hogyan?) Ábrahám összetörte az isteneket, hogy helyükre az Isten
kerüljön. És később Isten meghallotta a lakók jajkiáltását és megemlékezett Isten Ábrahámmal, Izsákkal és
Jákobbal kötött szövetségéről[6].
Megemlékezett – mondom – mintha addig elfelejtette volna. Mintha nem lett
volna. Vagy csak nem akart lenni? Gondolom, ami az eszembe tud jutni, az mindig
is ott volt a fejemben, csak nem vettem róla tudomást. Nem vádolom Istent –
töprengett el egyszer Nietzsche baseli dolgozószobájának magányában –, én nem
vágyom a túlvilágra. Úgy értem, elvileg sem. Azt gondolom, hogy ezt az Isten
sem kívánja tőlünk. Nekem nincs Istennel semmi bajom, nem gyűlölöm, hogy nincs[7].
„A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele.” Egy ember, egy ház.
Helyek szabadon. Ott voltak a képen, ahol most csak lépcső és korlát. (Merre
vezetnek?) Lábnyomok a porban: az infánsnő lábnyomai lefelé, az angyalé fölfelé.
A lakók pedig sántítva botorkálnak el, lehajtott fejjel és vakon; a fényre, az
árnyékra – beleálmodva magukat egy más
világba. Hol van a hely, hol van az, ami van?
Hol a nagy diófa asztal (ahol nem tűri meg…), a hatalmas komód, rajta a vert
csipketerítő, az ezüstkészlet, a megkopott szőnyegek? Hová lett az öreg ház
szaga? Üres, elnyert terek… Akkor most benne lakik az Isten? Bele kell
érteni? Lehet érteni?
Azért van az Isten, hogy megbocsásson. (Kinek, miért.) Az
ember meg azért van, hogy ne feledjen. Az erkölcs az emlékezet… vagyis… úgy van
írva, hogy az Isten a saját képére formált minket… az ember nem érdektelen átmenet…
el is felejtem, emlékezem is, megbocsátok és bosszút veszek. Felejtés nélkül
kizárólag az Isten képes megbocsátani. Aki pedig semmire sem emlékezik, az
gazember vagy ütődött. [8]
Valószínűleg úgy esett, hogy Isten egyszer megharagudott a történelemre
sorozatos túlkapásai miatt és őrültséggel sújtotta. Ekkor a történelem cselt
eszelt ki. Héraklész képében jelent meg a világban, hogy más istenekre
hivatkozva tovább gyilkoljon és fosztogasson. Tébolyult dühében Alküoneuszt
vette célba nyilával, amiért az állítólag ellopta Héliosz marháit. A halálos
sebesüléstől Alküoneusz egy hosszú pillanatra holtan rogyott a földre, majd
vértől csatakosan életre kelt[9], de a jószágokat
Héraklész addigra már mind egy szálig elhajtotta. És látta Isten, hogy ez nem
jó. És mondta Isten: legyen minden úgy, ahogy azelőtt volt. És úgy lett. A
kietlen és puszta történelem azóta végzi tizenkét eszelős munkáját.
…
Egy infánsnő
jön le a lépcsőn. Olyan méltóságteljes
közvetlenséggel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése