Amikor esik, és mondjuk télen „tavasz“ van, és az énekesmadarak döbbenten fújják a magukét – az ember csak áll, figyeli, ahogy a gyapjúkabát szövetein át megnedvesedik a pulóvere, a bőre és a lelke – na akkor nem a legszerencsésebb egyedül lenni, és a múlt jelenvalóságának banális közhelyességén töprengeni. Rügyező természet januárban: éppen olyan csoda, mint örülni az elmúlásnak, vagy remegő kézzel színlelni közönyt, leplezni feldúltságot, mutatni nyugalmat. Semmi sincs rendben, sem múlt, sem jelen – csak a jövő, hisz az még nincs, ott még nem esik, ott még nem fáj a kéz, a láb, a szív, az ízület; a jövő, amiben megfér a remény és a kín, a boldogság és a hínáros magány. A jövő, ami sosem jön el, a jövő, az örök és hasztalan vágyakozás.
Nem tesz jót nekem ez az összezavarodott időjárás. Ha most Caesar lennék, akkor menten megreformálnám a naptárat, „feltámasztanám“ Jézust, tojást festenék vagy éppenséggel akár egy ártatlan bárány vérét kenném a szemöldökfára, hogy a bűneim büntetését – a várakozásért, az ott-maradásért – elkerüljem. Ha most Caesar lennék, már óvakodnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése