Első lépés kifelé az emlékezetből (2012)

Bámészkodva állok a viharfelhők alatt. A fülledt melegben semmi sem mozdul, mégis érezni az esőszagot, a felvert por és a kora nyári virágok illatát. A fekete-bíborlila felhők olyanok, mint a barokk katedrálisok freskói – itt-ott kirajzolódni látszik valami, aztán megint csak habok és áttörő napsugarak a cirádás felületen. Amennyire az emberi túldíszítettség taszít, annyira lenyűgöz a természet gigantikus és valódi egyszerűsége. Néhány csepp eső esik a vállamra, de tudom, hogy ez még nem a zivatar, az még messze van; előbb szélnek kell lennie, az hozza majd az igazi vihart. Az ingemen sötét foltokat rajzolnak a vízcseppek, de pár pillanat múlva elhalványodnak és eltűnnek.

Az emberiség történetében úgy kergetik egymást az ismétlések, ahogy egyik esőcsepp a másikat. Megszületünk, színesedünk, halványulunk, felszáradunk, s közben tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy hová esünk, a folyamat mit sem változik. A buddhisták hisznek benne, hogy a párolgással újból esőcseppekké leszünk, talán ideig-óráig elidőzünk egy viharfelhőben, de valamiért mindig visszakerülünk a körforgásba, újra és újra.

Bámészkodva állok a viharfelhők alatt. Azon gondolkodom, hogy ma megpróbálok hosszabban látszódni ebben a gyönyörű körítésben.