A gaz teljesen felverte a teraszt, a fehér márványlapok között fűcsomók nőttek ki, elszáradt levélkupacok állnak a sarokban. Volt idő, amikor narancsdzsemet ettünk itt pirítóssal, és kávéztunk a vég nélküli beszélgetések között. Most felfordítva állnak az asztalok és székek, összecsukott, tépett napernyő áll árván az enyészetnek kitéve. Az elmúlás berendezett színpada. Leülök a lépcsőre. A bükköst kivágták már tizenöt éve, innen ellátok a lecsupasztott mélybe, ahová sose vágytam. Értem itt a teret. Én a mondatod. Valaha könyvvel a kezemben vártam ott, hogy lássanak, hogy észrevegyenek. Most itt vagyok megint, pőrén, észrevétlen. Embereld meg magad Istenem, ha nem vagy, mondd szemembe!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése