#impression (v=H•r)

Gyerekkorom óta abban hiszek, hogy az éjszakai égbolton sehol sem tudnék rést ütni. Ezt úgy értem, hogy ha egy elképzelhetetlenül erős elemlámpával egyenesen a koromfekete sötétség felé világítanék, akkor előbb vagy utóbb eltalálnék egy égitestet. Ennek az égitestekből álló boltívnek a téglái egymástól milliárd és milliárd kilométerre vannak, de attól még egy hatalmas, egybefüggő kupolát alkotnak a fejem felett. Hubble elméletének fényében ez a kupola egyre hatalmasabb, egyre nagyobb területű, ahogy tágul a tér, mert mindig új és újabb téglák jelennek meg, tőlem egyre távolabb, vég nélküli távolodásban. Ami eddig közel volt, az Univerzum mozgása folytán egyre messzebb kerül, míg végül elnyeli a szemhatár, a sötét semmi, és nem láthatom többé, de tudni fogom, hogy ott van, hogy valahol máshol, egy másik planétán, egy másik megfigyelő horizontját, boltívét ragyogja be, de egy elemlámpa fényével biztosan eltalálhatnám, ha akarnám. Azt hiszem, az Univerzum tágulása a szakadatlan búcsúzás allegóriája.