#impression (PaRDeSZ::autonóm)

Egyedül maradtam a Kertben. Senkit se látok. Régebben azért jártam ide, hogy az itt szedett virágokkal elkápráztassam a Kerten túli világot, most azért vagyok itt, mert rájöttem, hogy nem is létezik semmi sem a Kerten kívül. Azok a virágok, amelyeket ostoba büszkeséggel, fiatalon kivittem innét, már régen elpusztultak, mert a kinti világ nem alkalmas – talán soha nem is volt alkalmas – arra, hogy táplálja vagy életben tartsa őket. Nincs hová kimenni, a Kert maga a világ, az egyetlen világ, ahol értelmet kap a valóság és a létezés.

A klasszikus görög gondolkodásban az oikumené szó jelenti a lakott vagy megismerhető világot, amelyet Hérodotosz az emberrel és az ember által kitalált lényekkel népesített be. Ezen túl már csak az Ókeanosz van, amely hatalmas hullámaival elfedi a megismerhetetlen végtelenséget a fürkésző szemek elől. A Kertet talán pont ez a mindet körbefolyó, dühöngő tengerár veszi körül, amelyen lehetséges ugyan a hajózás, de idővel olyan elveszettek és pogányok leszünk, mint Odüsszeusz, aki élete kétes dicsőségéből hullott alá Dante poklába.

Az eget nézem. Távoli csillagok milliárdjai pislákolnak, amíg a Hold fénye el nem homályosítja őket, aztán a Nap első, hajnali sugarai elvakítják a szememet, és minden eltűnik, egybemosódik a világoskék égbolt ragyogó fényében. Minden ott van vagy semmi sincs ott, ahol addig látni és tudni véltem; de a tengernyi, hullámzó fény már sokszor megtévesztett, ezért hagytam el fiatalon annyiszor a Kertet. Most már öregebb és türelmesebb lettem, itt maradok nyugton, hogy életem végéig sétálgassak a Kert virágai között, ösvényeit járjam, megismerjem ligeteit, csörgedező forrásait – a magam boldogságára, egyedül. Senkit se látok már magam körül.