Ami nekem a hátralévő életem, az neked egy idő nélküli pillanat. Mert tudom és hiszem, hogy most is vagy, hogy az, amit születésnek és halálnak hívunk nem több, mint egy-egy pont az örökkévalóságban, ami belemártogat az idő illúziójába; tanulás és tapasztalás – külön, együtt és megint külön –, de mi összetartozunk az időtlen-idő-illúziójának végezetéig, bármi történjék is ebben a kiszolgáltatott marionett-színházban. Együtt vagyunk.
Nyílnak a pipacsok: születésnapom lesz. Nem érdekel. Sokáig azért nem érdekeltek az ünnepek, mert zavaros volt az életem, most azért nem, mert megöregedtem és nem látom értelmét megünnepelni a látszatot vagy azt, ami nem is létezik.
Tegnap fent voltam a sírodnál. Három hete nem volt erőm felmenni hozzád, illetve inkább az emlékhelyedhez, hiszen igazából a világon semmi közöd sincs ahhoz a kis, kereszttel megjelölt „szent helyhez”, amely a temetőben van és amelyen a neved áll. „A görög liturgiában szabály volt, hogy engesztelő áldozat bemutatásakor az áldozat felajánlója nem érinthette az áldozati tárgyat, és a szertartás végeztével folyóvízben vagy forrásban meg kellett mosnia testét és ruháit, mielőtt a városba vagy saját házába lépett.”* Én megpusziltam a fejfádat, ahogy mindig is szoktam – az arcod helyett; aztán visszamentem a házba és letusoltam, mert rettenetesen kimelegedtem a fűnyírástól és a fahordástól. Majdnem aranyág…
___
* G. Frazer, Aranyág
(Kép: https://ankert.hu/a-fuzfa-salix-jellemzese-ultetese-es-gondozasa/)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése