#impression (Dénes, a macska)

Ma megismertem Dénest, a macskát, aki senkié. Fehér-fekete foltos kandúr, a közeli étteremben „kosztos diák”, vagy ahogy nem olyan régen megtanultam Réz Pál posztumusz interjúkötetéből: „napokat enni jár” a kifőzdébe. Közepes testalkatú, alapvetően öntörvényű, karakteres típus, első ránézésre amolyan falusi kóbor-lélek, félig – vagy az ő esetében talán úgyse – domesztikált élőlény. Évekkel ezelőtt egy hurokcsapda drótja belenőtt a húsába, a jószívű vendéglős meg kioperáltatta onnét, amikor Dénes már a végét járta, így azután az okos jószág – lábadozást színlelve – rászokott megmentői fenséges konyhájára.

Már a feketekávémat ittam a teraszon, amikor a kertkapuban megjelent, türelmesen leült és belebámult az asztalsorok közötti ürességbe. A vendéglő törzsközönsége régről ismeri, ezért tudják már, hogy szó sincs semmiféle bambaságról, ez inkább a türelembe mártott akarat megnyilvánulása, amit Dénes a macskákra jellemző szenvtelenség továbbfejlesztésével emelt mesteri szintre. A szakácsnővel és a férjével beszéltem meg éppen a cigánypecsenye vörösboros mártásának alapvető és felettébb ínycsiklandós kérdéseit, amikor észrevették a háziak, hogy Dénes megérkezett és bemutatták nekem. Névrokonom rám se hederített, hanem lassan, jelentőségteljesen besétált a söntéspult elé és leült, háttal nekünk. Várakozott. Nehezen tudnám elmondani, hogy mit éreztem, látva a macska konok fejét, ahogy szigorú, tüntető alakjával szuggerálja azt a két, elveszett embert. Micsoda lusta, semmirekellő állat ez! Még egeret se hajlandó fogni! Egész nap valahol lustálkodik, a bundáját tisztogatja, aztán besétál ide, elveszi, „ami jár neki”, és elillan, mint aki sosem volt! Nem járna ennek semmi, nemhogy ilyen mennyei pecsenye, amiért én még fizetek is!

Vagy mégis? Mi ez az egész?! Irigység? Irigyelném a szabadságát, az arcátlanságát, a szerencséjét? Ha pénzt nyomok a koldus kezébe, nem vonom kérdőre, hogy miképp jutott idáig. Adok, mert nekem jó, ami neki is. Coup double. Mi különbség van Dénes és egy nagyvárosi kunyeráló között? Mindkettő megszenvedte a magáét, mindkettő öntudatosan elfogadja a jussát, akkor meg mit vacakolok itt túlbonyolított, morális kérdésekkel?! Inkább holnap is ide jövök ebédelni, hátha találkozunk megint, mert vitathatatlanul megbabonázott nem-evilági, pökhendi természetével, pont úgy, ahogy az éneklő borz is megbabonázta az embereket Szuiko császárnő uralkodásának idején, Akutagava Rjúnoszuke novellájában. 

#impression (Feketerigó-jegyzet)

Itt fent a hegyen egy hónappal lemaradt az évszak, a reggelek hidegek, két kávét is megiszom, mire átmelegszem. Új barátra leltem; egy feketerigó hetek óta egyre közelebb merészkedik hozzám. Ha kinyújtanám a karomat, elérném, de nem akarom elijeszteni. Minden nap meglátogat reggel és délután, amikor bögrével a kezemben kiülök a kertbe. Ilyenkor szórok neki magokat, elcsipegeti, majd teli torokkal elfütyüli a háláját. Van, hogy mire kisétálok a házból, ő már ott ácsorog a fűben és várja a jussát, de kanti szigorral betartom a sorrendet: kiviszem a széket, aztán a kávét, leülök, megiszom, nézegetjük egymást, utána visszasétálok a magokért, szórok neki, ő csipeget és utána elfütyüli a nótáját. Se ő, se én nem türelmetlenkedünk, ahogy a Prédikátorok könyve mondja: megvan mindennek az ideje, megvan a kávézásnak és megvan a csipegetésnek, megvan a hallgatásnak és megvan a csivitelésnek. 

Egyre furcsább érzés a Bibliáról tudományos igénnyel írott szöveget olvasnom, mivel legtöbbször egyáltalán nem értek már egyet az ilyen dolgozatok munkahipotézisével sem. Ezek az írások ugyanis abból indulnak ki, hogy a Biblia (ma már Harry Potter után) a második legnépszerűbb könyv - azaz "olvasnivaló" - a világon; kulturális jelentősége vizsgálat tárgyává tehető, miközben észrevétlenül, de megállíthatatlanul deszakralizálódik: irodalommá válik. 
Ma reggel a kezembe került Fröhlich Ida tanulmánya, az Újraírt szövegek, amelyben a Henok-hagyományt dolgozza fel (In: Az utókor hatalma, Új Mandátum Kiadó, 2005. pp. 7-36. szerk.: Fröhlich Ida). Részletes filológiai elemzés kapunk a szöveghagyományozásról, a közel-keleti és az antik görög mitológia szinkretizmusáról, miközben teljesen - és műfajából adódóan szükségszerűen - háttérbe szorul a vizsgált szöveg valódi szubsztanciája: a kinyilatkoztatás ereje és egyedisége. Vajon segít-e közelebb kerülni a Bibliához, ha ízekre szedjük, tudományos módszerekkel az eredetét kutatjuk, demitologizáljuk? Vagy másképpen (ha úgy tetszik provokatívan) feltéve a kérdést: mi célból születnek szövegkritikai elemzések a Szentírásról? 
Az emberiség történetében ritkán lehettek olyan korszakok, amikor ennyire távol állt a transzcendencia megélésétől és megértésétől, mint napjainkban. Nem tudom, hogy jó-e ez így, ahogy most van, de azt tudom, hogy istentelen korokban a technikai fejlődéssel egyenes arányban nőtt az emberek közötti erőszak, s ez most sincs másképpen. A felvilágosodás vívmánya volt, hogy az addigi "Mi az, amit Istentől tudunk?" exegetikus kérdést felváltotta a "Mi az, amit Istenről tudunk?" tudományos igényű, szövegkritikai kérdésfelvetés. Választ azonban nem kaptunk rá, a Teremtőre jelenleg nincs szüksége a világnak; ahogy Laplace fogalmazta meg ennek okát: "Teleszkópommal átkutattam az ég minden zugát, de Istennek semmi nyomára nem leltem". Azt hiszem, ez a szarkasztikus gondolkodás lehet főként az oka annak, hogy az emberiség (túlnyomó része) kiábrándítóan magányos és frusztrált. 

A magam részéről inkább megmaradok Rási, azaz Rabbi Slomo Itzhaki Tóra-kommentárjánál; az önmagából-értelmezés művészete ugyanis sokkal közelebb áll ma már hozzám, mint az öncélú, tudományos virtuskodás. Ez persze nem volt mindig így, úgy látszik, a korral megváltoztam. Idővel kiszeretünk magunkból. 

Közben kisütött a nap, ezért főzök egy kávét, és megnézem, hátha itt van már a feketerigó. Megnyúlt ujjaimmal átfonom a bögrét és befejezem végre a könyvet, ha már előkerült a polcról. Nem lehetek bigott, az olyan ócska, inkvizítor-tempó. 

#impression (Singer-jegyzet)

“Tehát kiváltképp a szürkületben, ha a filiszteusok valamelyik falva, valamelyik városa előtt tábort ütöttek, s útitársait elnyomta az álom, fogta el a vágy az elhurcoltat, s már-már elragadta, föl az éjszakai gyümölcsös dombokra, s tovább a csúcsokon és erdei szakadékokon át, nyolc mérföldre s napi járóra, több nem lehet, s József kapaszkodva már megtalálná az utat - föl a hegyek közé, Jákób karjaiba, hogy fölszárítsa az atya könnyeit e szavakkal: »Ímhol vagyok!«, s ismét kedvence legyen.”*

A szálegyenes bükkfákat rozsdás tűlevelek váltják fel, az ezüstös szürkéből élénk barna színű lesz az erdő, de fent, a hatalmas fenyőfák csúcsai élénkzölden ragyognak a délutáni napsütésben.  Számtalanszor jártam már ezen az úton, és számtalanszor ismételtem el gondolatban a bibliai József történetét, de most valami más jár a fejemben. Isaac Bashevis Singer könyvét, A rabszolgát olvasom, a vallásos zsidó Jákob és a lengyel, keresztény parasztlány, Wanda szerelmének történetét. Csodálkozva veszem észre, hogy - minden szellemi küzdelmem dacára - hűtlen lettem a tradícióhoz. Az obszervatórium kerítése mellett felfelé kanyarodok és meredeken mászni kezdek a bokrok között, hogy a gerincet elérve belebámulhassak a Mátraalmás irányába elterülő szakadékba. Már Jákob vagyok, gondolataim a lengyel hegyi legelők durva pásztorai között járnak; a Tórára gondolok, hogy vajon mennyit tudnék emlékezetből belőle a sziklára vésni helyesen, és képes lennék-e megőrizni a hitemet, ha mindenkit lemészárolnának, akit szeretek. Felérek a tetőre. Az erdő hirtelen szakad a Galyavári-patak völgyébe; lent tarvágás közt poros úton Wanda lépdel felfelé a kaptatón - vacsorával a kosarában - és Jákobra gondol. A lemenő nap utolsó sugarai vakítóan ragyognak a csillagvizsgáló ezüstös kupoláján, én pedig lassan visszafordulok, hogy sötétedés előtt a faluba érjek. Már se József, se Jákob nem vagyok, csak egy új teremtés a régi, elhasznált világban. Ma este Homéroszt olvasok. 

*Thomas Mann, József és testvérei (részlet)

#impression (bolond-jónás-jegyzet)

Hiszek, mint a bolond Gimpel, hiszek a valóságban. Kinyitom a szememet, de még fekve maradok. Korán reggel a plafont bámulni elmélyülten olyan, mint t’filint kötni sáchárit imához. Ilyenkor egymásban vagyunk az Istennel, legalább ilyenkor, az elmén kívül ugyanis semmi másnak a meglétét nem ismerem el önmagamban. Mezítláb kicsoszogok a konyhába, vizet teszek fel melegedni. Hideg van a házban, tavaszi éjszakákon többnyire tizennyolc fok alá süllyed bent a hőmérséklet. Begyújtok. Az apróra hasogatott tűzifa szárazabb már, mint tegnap, amikor egy kosárral behoztam a fészerből, de még így is hangosan ropog a lángok között. Átmelegedek a tűz közelében. Égő csipkebokor vagyok, tüzelő zsarát; zakót húzok és kiszórom a hamut a kertben. A teafőző fütyülni kezd, lekapom a rezsóról. A Darázs-hegy fölött előbújik a nap, éjszaka elfújta a szél a felhőket, első sugarai beragyogják a konyhát. 

Egy őz reggelre lelegelte a kecskerágót, amit egy jókora cserépben tettünk ki a lépcső aljára. Hatalmas bokor volt, a budapesti lakást már rég kinőtte, gondoltuk, ahogy enged a fagy, kiültetjük, de csak néhány összerágott ág maradt belőle. Pedig a szomszédasszony megmondta, hogy őzek járnak be a faluba, a kertekbe, de öreg és bogaras, többnyire nem veszem komolyan, amit beszél. Szánom a növényemet, amelyért nem fáradtam és amelyet nem neveltem, amely éjjel támadt és éjjel elveszett. Teásbögrével a kezemben  bosszúsan felemlegetem a félnótás öregasszony jóslatát. 

Kiviszek egy széket, hogy a vászon átmelegedjen a gyenge napsütésben. Dél körül meleg lesz, majd kiülök picit olvasni egy kávéval. A temető feletti fenyves tetejét mozgatja a tavaszi, langyos szél, de itt a ház körül ebből semmit se lehet érezni. Mennyi érzet, ami bennem, a fejemben, a tudatomban kap csak értelmet! Talán én vagyok a világ, reggeli imáimban egy az Örökkévalóval? Tudatlan ember vagyok, mégis hiszek. 

#impression (lipton::almás pite)

Nagymamám almás pitéje Lipton Yellow Label teával volt a legfinomabb, amit ő készített hozzá. Az üdülőben a teát mindig reggel hét körül raktuk a villanytűzhelyre egy alumínium vízmelegítőben, majd miután kiázott benne a filter, cukrot szórt és citromot facsart bele, mindenből rengeteget. Az így elkészített teaszirupot fehér-piros pöttyös bögrékbe töltötte és tálcán hozta ki a teraszra. A tea egyszerre volt ragadósan édes és nyálcsavaróan savanyú, de tíz perc után kihűlt és egy szuszra felhajthattuk. Amikor nagyobbak lettünk, tányéron almás pitét is terített hozzá, reggeli étvágycsinálónak, amivel persze egyáltalán nem értett egyet, tudta, hogy mindet felesszük és reggelizni már nem fogunk, de a barátoktól látta, hogy ott így szokás, ezért belement a játékba. Az almás pitét még otthon sütötte meg, aztán szalvétával kibélelt fémdobozokba rakta, majd felérve, az üdülőben mindet eldugta a ruhásszekrényébe, hogy ne faljuk fel egyszerre. A nagymamám almás pitéjéhez hasonlót azóta se ettem, minden édességnél jobban szerettem. A reszelt almában pici darált dió és méz volt (néha még mazsola is került, ha csak nekem készítette), pár csepp citrom; alul puha, vastagabb, felül pengevékony tésztaréteg, tojássárgája-mázzal megsütve. A néhány napos dobozban-érlelés hatására a töltelék átnedvesítette az alsó tésztacsík belső oldalát, amitől olyan könnyű volt nyelni, hogy figyelni kellett rá, nehogy egy tepsivel lecsússzon. Felvágva mindig összenyomódott, ahogy ettük, a kezünkre ragadt a kemény, narancssárga tetejére szórt porcukor. A pite mellett nem is tűnt olyan édesnek a tea, de az biztos, hogy reggelire már semmit se ettünk, emiatt viszont mindig veszekedett velünk, pedig pontosan tudta, hogy ez a játékszabályok durva megsértése volt. Már nyolc éve nem ehetek mértéket nem ismerő módon az almás pitéjéből. 

#impression (Der rîfe tet den)

Kint megint esik az eső, tavaszi, langyos eső; szél fújja át a rügyező erdőt és kéményfüst szagát hordja szét a völgyben. Walther von der Vogelweide 1961-ben kiadott válogatás verseskötete került a kezembe, amelyet a XIII-XIV. századi Manesse-kódex gyönyörű illusztrációival díszítettek. Emlékszem, a középiskolában, egy szikrázó napsütéses tavaszi irodalom órán tanultuk a minnesäng lírát, jobb díszlet nem is kerülhetett volna, hogy egy életre megszeressem Walther költészetét. Óra után néhány barátommal kisétáltunk a Feneketlen-tóhoz és kifeküdtünk a harsogóan zöld fűre, vágytunk a szabadságra, és arra, hogy egy ideig még bennünk maradjon az érett középkor szelleme. 

Annak idején a Der rîfe tet den kezdetű verset tanultuk Kálnoky László fordításában, ezért most is a Sínylette sok madárka… című fordítást lapozom fel: 

Sínylette sok madárka a tél derét

és néma volt sokáig.

De most úgy énekelnek, mint soha még,

s pompázik zölden a pázsit.

Vetélkednek virágok s lóherék:

melyikük szára hosszabb?

Megvittem ezt a hírt úrasszonyomnak.

A tél fagyot hozott és bánatot,

mindenkinek ártott.

Azt hittem, zöld mezőn nem láthatok

soha már piros virágot.

Ha holt lennék, kárát látnák-e a gazdagok,

kik örömre lesnek

s táncolni, dalolni szeretnek?

Ha tétlenül ülnék e csodás napon,

szenvednék nyomorultan,

s lesujtana a szép idő nagyon;

mégis, mitől vidultam,

búcsút kell az örömnek mondanom,

Isten áldása rátok:

hogy üdvre jussak, bár óhajtanátok!

Az elmúlt évben megvettem Márton László fordításában és kommentárjával a 2017-ben kiadott Walther összes verseit bemutató kötetet is, így összehasonlításképpen ezt is leszedem a polcról és elolvasom. Már a vers címe is eltér, a sok névelő miatt nekem picit "magyarázó", Ártott a kismadaraknak a fagy:

Ártott a kismadaraknak a fagy

télvíz idején nem énekeltek

de most hallom a hangjuk újra nagy

és a növénykék is kikeltek

virágot lóhere virulni hagy

vetélkednek melyiknek hosszabb a szára

ezt úrnőmnek adom tudtára.

A hideg tél minket csontig lerágott

szenvedünk reszketőn

már azt hittem nem látok piros virágot

soha többé a zöld mezőn

de kinek jó ha torzpofát holtra dermedve vágok?

hiszen a jóemberek örülnek a dalnak

táncolni és énekelni akarnak.

Ha ezt a gyönyörű napot elfecsérelném 

legyek átkozott 

nagy csapás érne és megérdemelném

mert akkor elhagyott 

minden öröm amelytől vidul az elmém

Isten áldjon meg titeket jócskán

kívánjátok legyen sok hatosom a kockán!

Bajban vagyok! Ebben a változatban számomra valahogy megtörik a varázs, ez az ízlésemnek túlzottan "kopogós" szöveg - valami oknál fogva - inkább távolabb visz, mint közelítene ahhoz az ideához, amit Walther von der Vogelweide hangjában megszerettem, ezért előkeresem az eredeti német változatot is, hátha közelebb jutok az igazsághoz: 

«Der rîfe tet den kleinen vogellîn wê,

daz si niht ensungen.

nû hœre ichs aber wünneclîch als ê,

nû ist diu heide entsprungen.

dâ sach ich bluomen strîten wider den klê,

weder ir lenger wære.

mîner frouwen seit ich disiu mære.

Uns hât der winter kalt und ander nôt

vil getân ze leide.

ich wânde, daz ich iemer bluomen rôt

gesæhe an grüener heide.

jâ schadet guoten liuten, wære ich tôt,

die nâch fröiden ringen

und die gerne tanzen unde singen.

Versûmde ich disen wünneclîchen tac,

sô wær ich verwâzen,

und wære mir ein angeslîcher slac.

dennoch müese ich lâzen

al mîne fröide, der ich wîlent pflac.

got gesegen iuch alle,

wünschet noch, daz mir ein heil gevalle!

Látszik, hogy a rímképlet megegyezik mindhárom verzióban; amennyire teljesen felületesen ki tudom silabizálni a középfelnémet nyelvű szövegből, egyes helyeken a Márton László-féle változat szöveghűbbnek tűnik, ugyanakkor az a furcsa érzésem támad közben, mintha Villont olvasnék Faludy tolmácsolásában. Nyilvánvaló, hogy egy szerencsejátékot játszó, valószínűleg köznemesi származású udvari költő a középkorban fogalmazhatott sarkosabban, a Kálnoky-fordítás számomra mégis jobban illeszkedik ahhoz a kép- és szöveghasználathoz, amit ebből a korból megszoktam. Problémát jelent számomra az is, hogy Márton elhagyja a központozást, ami a magyar szöveg szempontjából - legalábbis “látványra” - picit idegen, ahogy az utolsó sorok szonettszerű behúzása is. 

Azt hiszem, hogy megmaradok az 1961-es válogatáskötetnél. Kevés olyan újrafordított szöveget tudok befogadni, amelyet egy korábban kanonizált variánsban ismertem és szerettem meg. Talán ez azért van, mert nem szeretem a mai magyar nyelv állapotát, és nem szeretem azt a gondolkodást, amelyik ezeket a fordításokat implikálja; és talán túlontúl maradi is lettem, de nekem inkább pompázik zölden a pázsit, mint a növénykék is kikeltek, még akkor is, ha netán filológiai szempontból nem is tökéletes az előbbi megoldás. Ennek pedig egyetlen oka van, hogy tudniillik a Kálnoky-féle fordítás szövege egészen egyszerűen szebb, sokkal szebb. Márpedig, ha Walther von der Vogelweide verseit olvasom, elsősorban a szépség megélésére törekszem, nem a filológiai szöveghűség felismerésére, de ez már olyan szakmai kérdés, ami túlfeszíti ennek a borús, tavaszi délelőttnek a kereteit. 

Hatalmas, lilásfekete felhőket sodort a szél a Mátra fölött. Hideg lett, állítólag még havazni is fog délután. Főzök egy bögre kávét és begyújtok, hogy melegebb legyen a házban. 

#impression (dekameron-jegyzet::BFZ)

Egy szavam se lehet, erdei környezetben kezdtem meg hétfőn a dekameroni elvonulást. Noha igyekszem minimálisra csökkenteni a hírolvasást és a járvánnyal járó lelki terheket, érzem, hogy van valami apokaliptikus tompaság a levegőben, amilyet én eddig csak elképzelni tudtam. A szavak, amelyeket eddig jól ismertem vagy használtam, fokozatosan elveszítik a jelentésüket, feloldódnak a fojtott tanácstalanság és mások képtelen hisztériázásának forgatagában, miközben a valóságról már egyre kevesebb tudásom van. Esténként komolyzenét nézek, illetve hallgatok, a Budapesti Fesztiválzenekar közvetítéseit az interneten. Amilyen szép, olyan bizarr, hiszen koncertek ezek, de mégsem, üres térben kamarazenekar játszik gyönyörűen, majd a végén meghajolnak, néha többször is, és némán kiballagnak a kameraképből. Ha nem lenne már emberiség, csak esténként ez a négy-öt zseniális muzsikus maradna egy jobb sorsra érdemes civilizáció mementójaként, az is valahogy így nézne ki: zene a csöndes és magányos örökkévalóságnak.

#impression (Naplóbejegyzés egy 2006-os naplóbejegyzés margójára)

“Talán abban áll a görög mitológia és történelem frissessége, hogy képes (és erre egyfolytában képes) saját magát válságba hozni, saját magára kérdezni, és akár szkeptikus válaszokat adni” - olvasom egy 2006-os naplóbejegyzésemet. Tudálékos és ma már kissé idegenül hangzó mondatom több szempontból is aggályos. Egyfelől - és talán a leginkább feltűnő módon - azért, mert amiről és ahogyan beszél, az ma már értelmezhetetlen és éppen ebből következően nem is probléma; másfelől azért, mert ez - ebben a formában - már 2006-ban sem volt igaz. Ha őszinte akarok lenni, mély szomorúságot és zavart érzek, hiszen sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen sután megfogalmazott, problémafelvetésében erőltetett mondat - amelyet letisztázva, sok más fontos jegyzet közé írtam be az egyik, vegyes tartalmú Moleskine füzetembe - világosít majd meg arról, hogy ami nap mint nap körülvesz, teljesen elszakadt a studia humanitatis ideájától, holott látszólag (vagy még inkább történetileg) folyton arra apellál. 

Mindennek dacára kötődésem van ehhez a mondathoz, talán sokkal több is, mint azt az előbb, a  megtalálása pillanatában gondoltam. Tegnap, a tavaszba öltözött februári Mátrában, sok év után ismét a Hegyi-Kertész-Németh-Sarkady féle Görög történelem tankönyvet olvastam a ház tövében egy napozószékben, miközben - hogy ezzel a fentebb leírt fenomenológiai terminus technicus-szal éljek - észrevétlenül “válságba hoztam” magamat, pedig akkor még meg sem találtam az inkriminált naplóidézetet. Olvasás közben rájöttem ugyanis, hogy - a környezet minden igyekezete ellenére - a mai napig kellemes feszültséget okoz az ókori világ történetének, kultúrájának tanulmányozása. Azt persze nem állítom, hogy az antik történettudomány vagy episztemológia és reflexiói “egyfolytában frissen” élnének bennem, de a világ jelen állására adott szkeptikus válaszaim valóban ebből a tudásból, illetve az általa implikált, ráépült új ismeretekből eredeztethetők. A ma közkeletű, Hawking által és óta mondogatott, sületlen, természettudomány-marketingbe mártott Nietzsche-parafrázissal, “a filozófia halott” kijelentéssel egyáltalán nem értek egyet; azzal viszont már sokkal inkább, hogy a 2006-ban még adekvátnak tűnő klasszikafilológiai vagy ontológiai kérdésfelvetések mára fájóan üresek és mesterkéltek lettek, illetve azzal is, hogy a felvilágosodás és a nyomában járó technikai fejlődés fokozatosan “kiszervezte” a természettudományokat a filozófia érdekköréből, ezért a filozófiának egy mindenre kiterjedő, belső igényből fakadó revideáláson kell keresztül esnie ez idő tájt. Az eredmény szerintem borítékolható: a filozófia vissza fog térni oda, ahol az antikot jól ismerő és használó kartezianizmus befejezte, mert a kvantumugrás technikai eszközei és következményei olyan ontológikus kérdésfelvetéseket indukálnak már most is, amelyeket a műszaki tudomány eszközeivel egyelőre nem fogunk tudni megválaszolni. Visszatérve azonban a naív kiinduláshoz, a görög mitológia és történelem ebben a pillanatban nem “friss”, nem élő, viszont holtában képes “válságba hozni”, és reményeim szerint életre kelteni “saját magát”. Ha ez nem így van, nem így lesz, a robbanásszerű technikai fejlődés és ezáltal az ezt gerjesztő, használó vagy elszenvedő, különböző fejlettségi fokon álló társadalmak egyre embertelenebbé, életidegenebbé válnak majd, mivel pont az a tudás vész ki belőlük teljesen, vagy válik az örök felejtés áldozatává, amely a létezésük és a fejlődésük alapját adja, és amely tudás búvópatakként csörgedezett az emberiség gondolkodásában a legkorábbi időktől fogva egészen a legújabb korig.

#impression (J.B. 235)

"Mercy! my father; do not pull the trigger

or all my life I'll suffer from your anger

killing what you began."

Henry megkönnyezte az öngyilkos Hemingway-t és belevetette magát a jeges Mississippibe, két éves voltam akkor, egy sárga cserépkályha lángját néztem térdelve dédapám rozzant art déco foteljéből, január hetedikén, a vasajtó szellőzőnyílásán keresztül figyeltem a ropogó tűznyelveket, a nedves gyújtófák sercegve eresztették ki a vízgőzt a rostok közül, a hideg bérház körfolyosóján valaki zárta az ajtót, kulcscsomó kaotikus zörgése, tűsarkú ütemes kopogása a jeges metlakin, beleharaptam a támlába, nyálam csorgott bele, piszkos vászon íze meleg kerámia szaggal; tinédzser apám a hátam mögött az ágyon a halálról szónokolt, pedig nem ismerte Henry-t, hogy minden percben meghal és születik valaki, olyan egyszerűnek, ütemesnek tűnt az egész, ahogy mondta, hanyagul, elterülve, szinte nevetve, meghal és születik, tá-ti-tá, nem néztem hátra, a tüzet nézte, nem hozzám beszélt, hanem a lángokba mondta, a fiatal démiurgosz, felelőtlen hantás, aztán felkapott és bevitt a szobámba. 

#impression (Messiás)

A ház ürességébe úgy harsant fel a vonósok hangja, akár egy barokk katedrálisban a templomi zene! Tegnap, valami régi, átázott papírdobozból előkerült egy másolt CD-n Händel Messiása – John Eliot Gardiner vezényletével és a Monteverdi kórus közreműködésével. Nem az én írásommal, de annál nagyobb műgonddal készített tokban feküdt mind a két korong a szakdolgozatom és a francia nyelvtanulásom jegyzetei között, valószínűleg közel tizennyolc-húsz éve már. Pár hónapja konstatáltam, hogy megvan ez a nyolcvanhármas felvétel bakelit lemezen; emlékszem, sokévvel ezelőtt egyszer fel is tettem, de élvezhetetlenül recsegett, így lemondtam a meghallgatásáról, és lassan el is felejtettem a Messiást. Most viszont, hogy sztatigráfiai kutatásokat végzek az emlékes-dobozaim és a múltam dolgai között, elő-előkerülnek fontos, érdekes és értékes leletek is. Innen nézve ez a CD életem reneszánszának egy emblematikus darabja, az pedig, hogy a mátrai házban, a gyerekkori barátomtól kapott, lenyűgöző hangzású erősítőn hallgathattam meg ismét, nagyon erős effektus, kis túlzással istenérvnek is betudható. Ez a zene, ez a felvétel változatlanul lenyűgöző, főleg a szőnyegen fekve, behunyt szemmel, nyitott ablakkal, szeles erdősuhogással a háttérben. Megadtam a módját! Suis-je en train de renaître? 

#impression (dohszag-jegyzet)

Ma éjszaka fél háromkor rájöttem, hogy az Istennek enyhe dohszaga van! Álmatlanul lapozgattam a minap beszerzett Vizsolyi Biblia reprint kiadását, amikor nagyon finoman, de egyértelműen megéreztem a belőle áradó kellemes dohszagot. Az antik görögségnek például por szaga van, Shakespeare-nek pedig nyomdafesték, a Teremtőnek viszont – a jelek szerint – egyértelműen, de egyáltalán nem zavaróan dohszaga van. Életemben számtalan felekezet templomában jártam már, volt, amelyikben orrfacsaró virágillat terjengett, volt, ahol a tömjén erős szaga, máshol szantál füstje töltötte be a teret, de csak két olyan volt, ahol dohszagot éreztem: a református templomban és a zsinagógában. Vagyis a reformáció és az Írás népe nem idegenkedik a dohszagtól, sőt, benne él mind a mai napig. Egyre erősebb bennem az a meggyőződés, hogy a transzcendens világnak olyan illata van, mint Arany János dolgozószobájának: doh- és dohányszag lengi be, ha igaz volt, amit Akutagava Rjúnoszuke állított az Ördögről.

#impression (hiatus)

Megszűntek most a szavak. Beszédes hallgatás. 

Solnay Dénes János, Schiele, 2019.

#impression (Salut à la compagnie)

Egy nyári hajnalon, 

gyűrött szalagról szólt 

talán a Malicorne, de la

part à dieu, egy barna

nő - du bien à foison; 

a gyűrött szalag is elkopott,

egy szép nyári alkonyon, 

dans un jarden sous un 

arbre csendben elhagyott.

#impression (busz)

A faluba vezető kanyargós hegyi utat már jól ismerem, kisgyerekkorom óta erre járok, sokszor elképzeltem, hogy buszt vezetek, ilyenkor a húgom sárga hulahopp karikájával a kezemben az összes kanyart és egyenest emlékezetből végig követtem, amíg gondolatban fel nem értem a végállomásig. Az elmúlt negyvenöt év alatt a régi irtásokat benőtték a fák, többnyire gyorsan növő fenyvesek, amelyeket faanyagnak és karácsonyfának telepítettek, máshol pedig újakat vágtak. Ezeken a helyeken messze ellátni a völgyekbe, túl a hegységen, egészen a távoli városokig. Gondolatban a tarvágásoknál mindig lelassítottam, hogy az utasaim belebámulhassanak a látványba, visszaváltottam, felbőgettem a motort, és képzeletbeli buszom mélyen hörögve, lassan tovább kapaszkodott az aszfalton. Ha jól emlékszem, legtöbbször farmotoros Ikarus-t vezettem, az tetszett a legjobban, nagyanyámmal éveken keresztül ilyenekkel utaztunk a közeli falvak között vagy jöttünk fel a fővárosból nyaralni. Ma is ott lassítok le, ahol a régi irtások voltak, nem az újaknál, amikor feljövök a házhoz, de most egy valódi, halk és erős autót vezetek, amitől valahogy semmi sem ugyanaz, mint régen, de ez egy cseppet sem zavar; leeresztem az ablakokat, hagyom, hogy a párás erdei levegő átszellőztesse a kocsit és a fejemet, nem sietek, lassan, megfontoltan, ahogy régen a busszal, boldogan kanyargok az úton, eltűnnek az évek mögöttem: itt vagyok otthon, itt vezetek.

#impression ("padom"-jegyzet)

…mindent benőtt az erdő, de nem az a fajta, amelyiket egyértelműen szépnek mondanám, hanem az, amelyik kusza és átláthatatlan. Lábam alatt ropognak az elszáradt ágak, az avarzörgés emberre jellemző üteme elriasztja az állatokat. A kijelölt utat már régen elhagytam, most mégis egy mohával benőtt pad mellett megyek el. Emlékszem, ez gyerekkoromban pihenőhely volt, amolyan kilátóféle, ahonnét a falura láthatott a túrázó, de én sosem álltam meg itt, hanem rohantam tovább, vitt a lendület, a nyughatatlanokra jellemző elvakultság. Még akkor sem ültem le ide, ha a többiek megálltak almát és kekszet enni, helyette inkább előre rohantam és sürgetően topogtam odébb, pedig mindkét finomságot igencsak szerettem. 
Megállok és visszasétálok a padhoz. Nincs látvány, mindent benőtt a kuszaság. Most sajnálom igazán, hogy nem becsültem eléggé a pillanatokat, mert akkor nem az elszalasztott boldogságot pótolnám romantikus nosztalgiával. Leülök. 
Mostanában kezdek csak rájönni, miért fontos kitágítani a pillanatokat keksszel, almával és elmélyültséggel…

#impression (annunciation::pillanat)

[Lódarázs-felhők söprik a horizontot, lógó, fekete lábaik kurtán felpöndörödnek, amikor elérik a hegygerincet, majd tovább száguldanak az égen és egybemosódnak hatalmas, sötét fellegekké. A völgyben már esik, itt fenn a szél hirtelen eláll, a madarak elcsendesednek, a hegyi falu jellegzetes tavaszi illata beszorul a házak közé. Meggyfa virágzik a korai melegben, kitárt szárnyú angyalnak fest a bíbor-lila viharfelhők előtt, milliónyi fehér szirom áll az ágakon rezzenéstelenül. Megnőtt a fű a kertben, hatalmas pitypangoktól sárga a rézsű, a fenyőfa nedves, alsó ágai ráfekszenek a talajra, méretes csiga araszol végig az árnyékában. Nagyon szép ez most, nincs benne semmi különös, csak örülök annak, aminek része lettem; állok és megfigyelem.]

#homopoliticus (gondolat-foszlányok ebédhez)

[Nagyon kellene megint a világnak egy ideológia, de a legkevésbé sincs szükség egy ideológusra.] 

[A régi eszmerendszerek kikoptak vagy a felismerhetetlenségig erodálódtak, az emberiség első globalizációs hullámát megalapozó kereszténység pedig szakrális és morális alapjainak létét fenyegető válságban van. A technológiai robbanások a civilizációnk periodikus deszakralizálódását hozták magukkal; Laplace-t parafrazeálva: az alkalmazott tudományoknak nincs szüksége Isten mint olyan hipotézisére.] 

[Ma ott tartunk, ahol száz éve. Háború is lesz belőle.]

[A lexikális tudás misztériumát a hatékony keresés technikája váltotta fel, a reneszánsz-ember ideáját pedig az sikeres-emberé. A technológia fétisének társadalmában a siker fokmérője és szinonimája az anyagi érvényesülés lett, ezzel párhuzamosan a transzcendentalitás és a rendszerben-gondolkodás fokozatosan elvesztette jelentőségét és kohéziós szerepét.] 

[A demokráciát a timokrácia követi.]

[Yuval Noah Harari a huszonegyedik századi technológia-hívő társadalmak kiábrándultságát és aránytalanságát állítja fókuszba, miközben egy mára egyre inkább kuriózumnak számító, de a hagyományos értelemben vett általános műveltséget csak itt-ott meghaladó ismeret-apparátussal felépített (antidemokratikus) “negatív-ideológia” apostola lett. Ettől függetlenül Harari valószínűleg az elmúlt évtizedek gondolkodási mechanizmusának és értékrendjének eddig legteljesebb összefoglalását adja.]

[Eltűntek a korlátok, de vannak önjelölt korlátozók. Ennek fordítva kellene lennie.]

#impression (Íliász-jegyzet [második ének: a hajók felsorolása])

[Szeretem, amikor tavaszi eső előtt átfújja a szél a kerti fákat, finoman megsuhintja a friss leveleket és fütyülve sepri a falun túli erdő lombkoronáját. Méregetem a kerítést, a ház oldalát, tervezem a növények helyét, de leginkább megpróbálok emlékezni azokra a dolgokra, amelyek idekötnek, amiért most végre itt vagyok. Jó volna mindent belezsúfolni ebbe a picike térbe, ami több, mint negyven éve annyira fontos nekem, de nyilvánvalóan ez lehetetlen. Válogatnom kell a tárgyaim között. Biztosan lesz régi turistatérkép a falon, és mindenféle Biblia az éjjeliszekrényen, kéziratok és jegyzetek az íróasztalon, Homérosz, Shakespeare, Hemingway, Faulkner, Weöres, Simon Balázs, Géherek és Thomas Mann József és testvérei a polcokon, görbe sétabot a sarokban, klasszikus-fütyülős teafőző a villanyplatnin, no meg pöttyös bögre, kenyérpirító, narancslekvár a konyhában, alumínium hamutartó az üveges veranda asztalai között, gombakalauz az ajtó mellett, Bartók, Kodály, Durkó, Bach, Mozart, dúdoló Glenn Gould a nappaliban, napozóágy és fekvő boróka a kertben – élők és holtak emléke bennem és körülöttem. Nagy fába vágtam a fejszét, vigyáznom kell, nehogy a múlt bizarr “panoptikumává” rendezzem a jövőt!]

#impression (Odüsszeusz-jegyzet)

[Szúette korhadt ablakpárkány mögött koszos-sárga függöny merevedett az örökkévalóságba; a tető beszakadt, hó és esővíz áztatta mocskos ablaküvegen szikrázik vidáman az első tavaszi, meleg napsugár. Hűlt helyeden nyomaid tűnte elárul, gyom veri fel a márvány-terasz elvásott lapjait, avarkupacokat söpör a langyos déli szél. Lekuporodok a műkő-korlátra, Kodály Háry Jánosának harmadik tételét hallgatom behunyt szemmel, arcomat a völgy felé tartom, nagyokat szippantok a fekvő boróka jellegzetes, citrusos illatából. Ültem itt már sokszor, ült már más is, emlékek, emberek egymás után; kiszakadtam belőlem. Szomorú vagyok, hiányzik az, ami már nincs és ami már soha nem is lesz. Hiányzom magamnak. Megszoktam.]

Save as...

Tegnap kezembe került a tizenhárom évvel ezelőtt készült horoszkópom ábrája. Még csak nem is hiszek benne! 

Ha örökre* lekapcsolják az univerzumunk szimulációját, észrevesszük majd, vagy egyszerűen egy pillanat alatt megszűnünk létezni? Másképpen: egy határértékekkel paraméterezett algoritmus futtatása által létrehozott matematikai térben ugyanazt értjük azonosság és különbözőség, illetve lét és létezés fogalmakon, mint Shakespeare vagy Heidegger olvasása közben? 

[*örökre - ha egymilliárd év múlva valaki mégis visszakapcsolja, nekünk az csak egy mérhetetlenül rövid Planck-hossznak fog tűnni, fel sem fogjuk majd, ugyanis az egymilliárd év a valaki, nem pedig a mi időnk volt]

#impression (mátrai [T]öre[D]ék, új folyam)

…rügyező faágak között dermesztő szél fújja át a szikrázó napsugarakat, a nedves aszfalt elvakítja a szememet, előre dőlök és széttárom a kezemet; időtlen pillanat, amiben minden mozog: égen a felhő, az erdő, a távoli sziklafoltok; megint Jákob fiára, Józsefre gondolok, egy fenyőháncsra írom a neveket; neveket, amelyeket már rég ki nem mondhatok, mert nem az vagyok, aki; a tanházból kijöttem én Is, te nem…

#impression (Éjszaka)

Távolról hallom, homorú 
mellkasom járja deszkatáncát: 
ami volt, most visszavonom. 

#impression (törés)

évek nyomása a 

vállamon súlyok 

terhe alatt nincs 

irgalom magamban

vérem csorgatom

elfogyott fényem

#impression (flash::jegyzet)

[Alapvető kötődésem az időhöz először az idő-fogalmának öntudatlan dekonstrukciójában oldódott fel. Amióta csak az eszemet tudom a múltban élek, kezdetben anyám és apám múltjában, később a sajátoméban. Még gyerek voltam, amikor egyszer álmosan a tükörbe nézve sokkal idősebb önmagamat láttam ásítani, azt az embert, aki most vagyok, amilyenné mostanra váltam. Csak egy pillanat volt, de akkor megértettem, hogy idő és sejt valami felfoghatatlan, nem-lineáris egységet alkotnak: egy zárt rendszert, amelyben döntéseim és döntéseim következményei sejtstruktúrám által determináltak. Ettől a felismeréstől a múló-időnek egyre kevesebb szerepe lett az életemben, jelenemet a jövőm határozta meg, az a gondolat, hogy bármit is teszek, beteljesedem.]

#impression (origami::jegyzet)

[Újra kihajtogatom magam, negyvenkilencedik éve, minden hajnalban, kakasszóra. Már egyáltalán nem sima, nem tabula rasa; az évek barázdákat hagytak rajtam, betörtek, itt-ott. Azt mondják, ha nem fáj az ébredés, már nem is élek. Ízület és lélek, ellenpólusok, minden részem együtt sóhajt csikorogva a napfelkeltével; a test fürgeségét a lélek óvatossága húzza a valóságba. Nincs bennem panasz, hogy öregszem, de ma sem állok össze kész formává. Felkelek.]

#homopoliticus (A káromkodás, mint politikai attitűd)

„...a káromkodás az az Isten káromlása, nem egyszerűen a csúnya beszéd, de, nézve a tudós szótárakat, ma ez általában a trágárságot jelöli. Azt a régi káromkodást, azt semmilyen formában nem tűröm, a sejtjeim nem tűrik. Fizikai rossz hallanom.” – írja a bizarr módon baloldalinak elkönyvelt Esterházy Péter. Nincs ebben semmiféle kenetteljesség, nem az egzakt definíciók nélkül maradt keresztényi erkölcsök számonkérése ez, hanem az öncélú vulgaritás kritikája. A politikai trágárság ugyanis az erőtlenség, az ötlettelenség, az üres és ostoba agresszivitás megtestesülése; annak a gondolattalanságnak és rendszertelenségnek a vulgáris megnyilvánulása, amely gátat szab egy új, allegóriáiban árnyalt, de értelmezhetően kritikus gondolkodásnak, és amely a tömeget megszólítva képes lesz idővel egységes ideológiává, társadalmi szervezőerővé összeállni.

A forradalmakat az értelmiség robbantja ki, de a plebsz végzi be. A forradalom és általában véve minden fordulat mögött szofisztikáltan megfogalmazott helyzetértékelés és ebből fakadó társadalomkritika áll, amelynek a vulgaritás szerez érvényt. Ha ez megfordul, akkor nem forradalomról, hanem a csőcselék pusztításáról, egyfajta öntudatlan blaszfémiáról beszélhetünk. A társadalmi önszerveződés törvényeit, elemi szabályait ugyanis nem szabad és nem is lehet megkerülni.

Ideológia ellen csak egy másik ideológiával lehet harcolni, ahol ideológia sincs, ott szükségszerűen káosz és trágárság van. Hatalom és forradalom azonban nem létezik ideológia nélkül, amely ideológiának a mindenkori zavart és a vulgaritást kell felszámolnia. A káosz ugyanis folyamatosan ott fortyog a társadalom alatt, hogy az általa gerjesztett tektonikus mozgással újra és újra rendetlenséget teremtsen. A liberalizmus – egyébként esszenciálisan gyönyörű eszméje – a tudományos alapú gyökértelenséget zászlajára tűzve próbált az ingatag, maga által fellazított talajon megélni, ezzel szemben a populizmus mélyen, a forrongó káoszban, az emberi társadalmak hipotalamuszában igyekszik gyökeret ereszteni és megerősödni.

A liberalizmus egy félreértett szabadságértelmezés hedonista megélése közben – az elmúlt harminc év alatt – felfalta saját öndefinícióját, és most hatalmas fekete lyukként szívja be a gyakorlati ész minden megnyilvánulását, lényegében semmi hasznosat vissza nem eresztve az eseményhorizontra. A populizmus a gazdasági előnyszerzésben tárgyiasult ideológiátlanságát a társadalom alatt fortyogó káoszból nyert negatív attitűddel pótolja, amely az emberi elme legegyszerűbb, bináris döntési mechanizmusát stimulálja, jó és rossz, barát és ellenség, mi és azok közötti duális relációban. A gondolkodó ember, a klasszikus értelemben vett homo politicus ennél szélesebb spektrumon hoz értékítéletet a világ tényeivel kapcsolatban, amelynek mentesnek kell lennie a vulgaritás által kínált „egyszerűségtől” és trágárságtól, de annál egzaktabban kell kijelentéseket tennie a két szélső határérték közötti tartomány elemeiről.

Egy új gondolkodási mechanizmust, egy új ideológiát nem az öntudatlan blaszfémia vagy egy parttalan posztmodern dialógus, hanem a világ tényeinek újbóli megértése és szintetizálása, illetve ennek legpontosabb rögzítése fogja életre hívni. A világ pedig alapvetően megváltozott, égető szükség volna a globális értelmiség előítéletek nélküli együttállására, közös gondolkodásra, az opportunizmussal való tényleges leszámolására.

„Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” – írja Kant. Ide kellene visszatekintenünk és innen kellene elindulnunk újból és újból, hogy bizonyos szint fölött ne süllyedjünk bizonyos szint alá.