Felfelé indulok a dombtetőre. Jobbra az öreg-fenyves maradéka, balra a tarvágott, hőségtől sújtott mező. Félúton megállok és lenézek a völgyre. Pokoli meleg van, már a kabócáknak sincs ereje ciripelni. Lábam alatt élénk lila réti szegfű, néhány szamártövis, meg az az illatos nővény, amiről gyerekkoromban még nem tudtam biztosan, hogy kakukkfű-e vagy sem, aztán kiderült, hogy kakukkfű az, és Thymus pulegioides a neve. Wissen ist Macht! Letépek egyet és szétmorzsolom. Olajos marad a tenyerem. Negyven éve ugyanitt álltunk és mindannyian egy lehántott fenyőkéregre írtuk a nevünket, azután almát és paradicsomot ettünk, meg valami édes kekszet, miközben áhítattal hallgattuk Thomas Mannt. Mindenki a fűben hevert, amikor az öreg mester Józsefet a fáraó elé vezette. Józsefnek kakukkfű illata volt. Azt hiszem, az álomból fel lehet, és talán fel is kell ébredni - még akkor is, ha sokszor egyáltalán nem érdemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése