#impression (elvágólag[os])

Vér volt a véremből – a páros szerveket, csak egyként jelölöm – elfolyt, kivérzett. Hosszan gyógyítottam, de végül kivetette a szervezetem, mint egy idegen testet. Vagy én vettettem ki, mint idegen test? Miért is? Test és részek mint egész és egy; aranymetszett, mégis aránytalan? A „honnan nézés” kérdése – mint a majomketrec viszonylagossága – nem kulturális, hanem egzisztenciális kérdés: ki-ki hová pozícionálja magát vagy kit hová pozícionálnak. Elemi szinten azonosak vagyunk, de ahogy csökken a nagyítás, úgy tűnik el a közösség, és leszünk különbözőek. A részek összeállnak valami egésszé, amit dolognak nevezünk, de ha újra nagyítani kezdünk, már sosem fogjuk azonosnak találni a részeket. Kifolyt vérem a véremből már sosem lesz újra véremmé. 

A parancsot pedig tesszük, nem idézzük. 

#impression (megint déjà vu)

 ]…ismét egy kórház, rohanás és kapkodás, hófehér, sápadt arcok, vizsgálóba be és ki, várakozás, ijedség – születés, halál és halálközelség. Az odaúton egy halottszállító jön mögöttünk a Maros utcában; fehér Ford, hatalmas fekete kereszt a motorháztetőn – ronda, cizellált giccs, az tűnik fel a tükörben először –, majd meglátom a szélvédő fölött a feliratot: Temetkezés. De miért fehér?! Még sosem láttam fehér hullaszállítót! A lámpánál állva arra gondolok, hogy halott angyaloknak való az ilyen. Néha rettenettel tölt el, hogy mindig igazam van! 

Valami égész másnak próbálom értelmezni vagy meghatározni azokat a dolgokat, amelyeket nem vagyok képes befolyásolni. Egyszerűen nem annak tartom ezeket, mint amik, hanem valami olyannak, amik ők nem, de nekem így kényelmesnek vagy elfogadhatóbbnak bizonyulnak. A középiskolás irodalomteremben volt egy tabló az ehhez fogható magyar népi „mellébeszélésekről”:

„farkas, -t, -ok, -a (Canis lupus), a kutyával rokon, fakó, szürkéssárga szőrű ragadozó állat… Tabu megnevezései: ordas, féreg, nyív, toporján…”

A baj szó nálam például kimondhatatlan tabu. Az ijedség pedig maga a gyengeség mindaddig, amíg van mitől rettegni. Aztán, ha már nincs mitől félni, akkor elemi erővel tör rám a rettegés – és hónapokig velem marad. Most azonban már a Maros utcában összeszorul a gyomrom a fehér Ford látványától, érzem az elkerülhetetlen bajt és a buzgárként feltörő ijedséget. Megint helytállok, nyugodt maradok és bizakodó, de közben belül már érzem, hogy elfáradtam, nem fog menni, sírnom kéne, de sosem szoktam, most sem fogok – a fehér Fordnál csak az én bömbölésem ijesztene meg jobban. A halottszállító végül elkanyarodik, de mi rohanvást visszük magunkkal a kérlelhetetlen halált…[

#impression (időtlen örökkévalóság::Zénon)

Hosszú idő óta először tudtam belefeledkezni abba az egyszerű, de mostanra mégis különlegessé és ezáltal megbecsülté vált állapotba, hogy jól érzem magam, nyugodt vagyok, és a Mátra végre valami nagyon hasonló dolgot jelent, mint amit régen, gyerekkoromban – vagy még néhány éve is. Reggel kimentem Ciceróval a falu határán elterülő füves focipályára, hogy labdát hajigálhassak neki, a fülembe pedig Vangelis Chariots Of Fire című lemezét dugtam és úgy futtattam oda-vissza ezt az energiától duzzadó törpe daxlit. 

Fogalmam sincs, hogy miért kötődött össze bennem Vangelis zenéje és az ógörög világ, de 1981 óta – amikor először hallottam ezt az albumot –, számomra egyet jelentett Odüsszeusz bolyongásának „zenei aláfestésével”. Éveken át hallgattam mindenkor és mindenhol, ez a zene jelentette számomra az elszakadást attól az élettől, amelyben mindent túl szűknek, unalmasnak és leegyszerűsítettnek éreztem. Pedig se egyszerű, se unalmas nem volt az eddigi életem, ha vágytam is rá néha – vagy ha nem. 

Napok óta azon tűnődöm, hogy a halálnak semmi értelme sincs, meg azon, hogy az életnek se sok, legalábbis nem úgy, ahogy és amit érteni szoktunk alatta. A modern fizika és mérnöktudományok ma már egyáltalán nem vonják kétségbe Einstein paradigmaváltó relativitáselméletét, ehelyett inkább az űrtechnikában vagy a távközlésben használják fel nap mint nap a benne rejlő természettudományos finomságokat. Márpedig Einstein elméletének egyik drámai következménye, hogy mi most egy blokkuniverzumban élünk, egy lezárt és végtelen kocsonya-buborékban, ahol a szokásos értelemben vett szabadság helyett egy négydimenziós, szövetszerű életútmátrix van, és ahol minden egyszerre – mégis időtlenül – van jelen. A születésünk, az életünk és annak eseményei, valamint a halálunk úgyanúgy egyszerre léteznek (és léteztek mindig is), mint a kozmosz bármely más dolgai (Wittgensteinnel szólva: a logikai tér tényei) és – a hozzájuk kötődő – események. A relativitáselmélet szerint ugyanis csak a megfigyelőtől függ, hogy valami mikor és hol van, nincsenek kitüntetett pontok és nincs egyidejűség sem a világban. Amit én „mostnak” látok vagy érzékelek, az egy kellően messze lévő megfigyelő számára lehet a múltam, de a jövőm is; azaz az én múltam és jövőm a „mostani énemmel”, a „mostnak” érzékelt pillanatommal együtt egyszerre és mindenkor létezik az örökkévaló és időtlen életútmátrixban. Vagyis a fogantatásom pillanata éppen úgy „most van”, mint halálom után a testem elbomlása a földben, vagy az, hogy most ülök a mátrai ház kertjében és ezeket a sorokat ütöm be a gépembe. Azaz egyszerre, egyben vagyok egy „élet” az univerzumban, és az időhöz a világon semmi közöm sincs, ahogy másnak sem. Zénoni volna a modern fizika?! 

No de akkor mi az „élet”? És mi a lélek, ami által ez a kérdés a mátrai ház kertjében „most” feltehető? Talán valami egészen más, mint amit „tudottnak” vélünk vagy tartunk a tényekkel és a lélekkel kapcsolatban? A lelkek talán csak összetapadnak egy-egy életúttal, egy-egy ténnyel (énnel) a végtelen mátrixban? Amit pedig „időnek” vagy az „idő nyilának” érzünk, nem más, mint a folyamatos hőtermelés és entrópia (érzete) által keltett ámulat, ami eltakarja előlünk a mindent, hogy a lélek meg ne roppanjon a Teremtő tudásától és a teljes életútmátrix átlátásától? Ha így van, mi értelme a születésnek vagy a halálnak? Azt hiszem, hogy semmi. Az emberiség annyira elbizakodottá vált saját nagyszerűségében, hogy mostanra már az örökkévalóságában időtlen Teremtő Isten helyébe képzeli magát, miközben saját tudásának és korlátozott lehetőségeinek csapdájában „él”. 

Kizökkent az idő; – ó kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt…

Ma nem megyek ki Marita sírjához, ugyanis egyáltalán nem hiszek abban, hogy nincs már, hogy valóban meghalt, csak abban, hogy Isten – a mindent elfedő entrópia „képében” – lezárta előlem és előle azokat a metszéspontokat, eseményhorizontokat, amelyekben össze vagyunk kapcsolódva. Ő most is él, „most” is van, „most” is jelen az életútmátrixban – magának és nekem. Ontológiai értelemben semmi sem változott, nincs kétségem afelől, hogy most is együtt ülünk a konyhában, ő főz, én a gépemet nyomkodom, vagy ott ülök a kórházban az ágya mellett és tehetetlenül figyelem, ahogy lezárja ezt az életutat előlem. Marita nem halott és nem élő; nem múlt, nem jelen és nem jövő, hanem egy rögzített és örökkévaló tény vagy valóság – egy „életfonal” az Isten által teremtett világ végtelen szövetében. 

(Lezárja..., nohiszen! Talán szenvedő szerkezetben volna tényszerűbb, a „lezáratik élete Isten örökkévalóságba rögzített életútmátrixában” lenne pontosabb és igazságosabb.) 

Vagy szépen-lassan kezdek ténylegesen megtébolyodni, vagy egyre inkább kezdem megérteni Istent és az általa teremtett valóságot – egyre mélyebb tudással és hittel. De mindegy is, hogy melyik az igaz, így vagy úgy jó lesz nekem.  

#impression (Angel Levine contra Newton)

Dobozokban élünk, apró kartondobozokban, amelyeket az élet egymás mellé préselt. Hiába hisszük, hogy ide-oda megyünk, vágunk át tereken vagy földrészeken, ugyanabban a dobozban ficergünk egész életünkben. 

A tér csak illúzió – nem színpad! 

A Károlyi utcában sétálok az Irányi utca felé. Férfi előz meg öles léptekkel; egy-egy fehér nejloncekker a kezében, széles vállán jól szabott, piszkos, fekete szövetkabát; zsíros, ősz haja hátrafésülve – cipője divatos, talán néhány hónapos. A Ferenczy utcánál átvág a túloldalra, megáll, megfordul. Rám néz, engem méreget. Megállok. Ismerem talán? Csak pár hete lehet az utcán, mosdatlansága eleganciát takar, nézése tiszta, de szúrós. Hát ez meg mit akar?! Megtorpanok egy pillanatra, aztán újból útnak indulok. Nem engem néz, nem is lát, a semmibe mered, egy belvárosi szobor, amelyik most lett, most emelkedett. 

Talán mindig is itt volt – vagy ő én vagyok? Dobozom oldalán a jövő csak egy tükörképet hagyott? Ilyenné leszek vagy már ilyen vagyok? Ki látott [meg] engem: egy-semmit, az átlagot? 

...vagy próféta volt, dobozokba belátó angyal? Majd pont nekem áll ott nejlonzacskó helyett egy lángoló karddal! 

(A Teremtésben nekünk nincs mozgás, mozdulat.) 

–––

Kép: Gemini AI-jal generálva

#impression (nem-ugyanaz::szójátékok)

Meddig tartok? Hol vannak a határaim? Honnan kezdődöm én és honnét az univerzum? Kutya és gazdi probléma... Én is unom, de már megint erre ébredtem.

Kitavaszodott. Ha kinézek a hálószobám ablakán, most is fákat látok, ahogy a régi lakásomban, ahonnét végre – a múlt hónapban – elköltöztem. Egyik napról a másikra kipattantak a levelek és szinte teljesen eltakarják a szomszéd házat. A közeli arborétumból virágok illatát sodorja ide a szél, és néha olyan mesés madárcsicsergés zengi be a Gellérthegy csendes utcáit, mintha nem is a város közepén lennénk. 

A számomra annyira kedves tavaszi ünnep, a húsvét is elmúlt már, igaz, idén picit valahogy több volt benne a Pészach, mint ahogy lenni szokott. És nagyon jó volt ez így. Az elmúlt évben lett egy új barátom, a szentendrei, fiatal Chábád rabbi, Mendy Myers, akivel minden héten, sorról-sorra olvassuk Mózes öt könyvét, a Tórát, és vesszük hozzá aprólékos igyekezettel a kommentárokat, elsősorban Rashit, de néha másokat is, ahogy Mendy éppen jónak látja. Ennyire kedves és intelligens embert már régen nem találtam, maníroktól mentes és végtelenül hiteles lelki vezetője a – jelenleg még picinyke – zsidó közösségének. Ha tehetem, akkor személyesen, ha nem, akkor online tanulunk, de – lehetőségeimhez mérten – igyekszem minden péntek este kijárni hozzá a Shabbat bejövetelére, mert – noha eddig a מִנְיָן még sosem volt meg szombatonként (amikor kint voltam) – minden alkalommal igazi élvezet hallgatni azt, ahogy Mendy imádkozik, vagy látni, ahogy a két kislánya ima közben odafut hozzá és átöleli a derekát vagy a lábát. Sosem kérdez tőlem semmit arról, hogy mit érzek vagy mit gondolok – ami távolról sem érdektelenség, sokkal inkább a maximális tapintat és mélyen gyökerező érzékenység jele –, de mindig meghallgat, ha úgy látja, hogy valami nagyon foglalkoztat vagy zavar. Ma is kimegyek hozzá – feltöltődni. 

Mendy Myers mellett rettentő hülyének és tréflinek érzem magam, de ez igazán nem az ő hibája.

Lassan visszazökkenek a régi életembe, habár abban biztos vagyok, hogy már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. A könyvek lassan polcra kerülnek, a dobozok eltűnnek a szobákból és – reményeim szerint – ma eljutok odáig, hogy Hunor barátomtól egy hete ajándékba kapott, vadonatúj hangszóróimat kibonthatom és beüzemelhetem. 

Egy hét múlva minden megváltozik. Nagyon várom, de szorongok is tőle egy picikét – azt hiszem, ez teljesen természetes. Nem, nem ugyanaz a folyó, hiszen πάντα ῥεῖ, de valahogy mégis az – az elnevezése, ahogyan utalunk rá, az az, amitől önmagával azonos valami. Szójáték ez is, mint minden más ezen a dolgokkal teleaggatott világban. 

___

* Kép forrása: https://index.hu/urbanista/2016/06/09/kerteszeti_egyetem/

#impression (...csupa meglepetés)

Az élet egy hullámvasút, amire a szüleim vették a jegyet anélkül, hogy megkérdezték volna, fel akarok-e szállni. De ha már felültettek, legalább idejében szólhattak volna, hogy a periodikusan ismétlődő lejtmenetekben folytonosan az ölembe fogok hányni! 

* Kép forrása: https://nlc.hu/szabadido/20250315/20-ev-utan-lebontasra-kerul-a-hullamvasut/

#impression („Hiszem, mert lehetetlen”)

Richard Feynman a The Feynman Lectures on Physics című tankönyvsorozatának kvantumfizikával foglalkozó harmadik kötetében* írja az elektronok híres kétrés-kísérletével (a hullám-részecske kettősségével) kapcsolatban, hogy „Olyan jelenséget választunk vizsgálatra, amelyet klasszikus módon lehetetlen, abszolút lehetetlen megmagyarázni, és amely magában hordozza a kvantummechanika lényegét. Valójában ez az egyetlen rejtély”. Azaz, aki ezt az első, reprezentatív kísérletet egyszer megérti, az egyszersmind megérti a kvantumfizikát mint olyat is. 

Jézus Krisztus a Máté 5,39-ben mondja, hogy „ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is”. Én pedig azt állítom – Feynman fenti idézetét parafrazeálva –, hogy aki ezt a parancsot képes magáévá tenni és megélni, az nem csak a legteljesebb és legmélyebb módon hívő lélek, hanem – kilépve a vulgáris idő látszatából – valóban megértette és magáévá tette a Messiás megváltó munkáját, tanítását és mindenkor-jelenvalóságát. Aki ezt a parancsot beépíti az életébe, az az esszenciális metafizikát építi be a teremtett, fizikai világba. 

Nem ismerek egyetlen ilyen embert sem – és szerintem nem is volt ilyen ember egy sem a történelemben.  

Jézus hegyi beszéde hemzseg az olyan parancsoktól, amelyek a legteljesebb mértékben távol állnak az ember eredendő, morális attitűdjétől (azaz továbbra is, megrögzötten az „ősbűn állapotában” dagonyázó emberétől), belátásuk és betartásuk egy olyan létállapotot eredményezne, amely az élő, hívő lelket kiragadná az emberi társadalomból és már földi életében a megváltás egyszerre transzcendens és eszkatologikus egzisztenciájába, létmódjába emelné. A kereszténység azonban az elmúlt kétezer évben megfosztotta a hegyi beszédet – és ezáltal Jézus Krisztust is – a fundamentális metafizikai megalapozásától, helyette egy morális kijelentéshalmazzá alacsonyította minden egyes mondatát; a kierkegaardi „hit botrányának” feloldhatatlan paradoxonát pedig a dogmatika mellébeszélésével és a liturgia álságos felmagasztalásával igyekszik azóta is „megszelidíteni”, a maga aljas igényeinek „megzabolázni” – és szentesíteni. Nietzschének igaza volt, amikor megállapította, hogy az ilyen, hit nélkül betarthatatlan, tehát betartatlan moralitás nem több, mint a gyengék fegyvere az erősekkel szemben. Isten tehát az egoista, önelégült ember számára mindaddig valóban „halott” marad, amíg a teremtmény nem képes – magától értetődő módon – odatartani a bal után a jobb arcát is egy méretes pofonnak. 

* Magyarul A Feynman-előadások fizikából III. 

---

Kép forrása: ChatGPT által létrehozva (kenetteljes zsánerképet kértem az igekártyák stílusában)

#impression (tavaszi rántott hús::barna-virágmintás bögre)

Elől állok, zakóban, elegánsan1. Tülekedés. Lökdösnek, de nem mozdulok. Egy láda hever a lábam előtt. Zsíros papírok közt frissen sült rántott húsok illatoznak. Egyenesen előre nézek. Szemből zenészek jönnek, fiatalok, magabiztosak. Az egyik én vagyok. Felém jövök, de mielőtt magamhoz érnék, jobbra elkanyarodom. Észre sem veszem magamat. Hatalmas platán van felettem, nyár van, érzem a fiatal fa erős illatát. Elől állok, mereven magam elé nézek. Már egyáltalán nem érdekel, hogy itt is mindenki én vagyok. Értem és elfogadom, hogy megértettem. Mindenhogyan jó: [...] ege alatt.

Szüleim lakásán a gyerekkori barna-virágmintás bögréből szürcsölöm a kávét. Közöm van megint a „világhoz”, a világomhoz2. A múltba mártogatott jövő képes egyedül értelmet adni a jelennek. Mit érdekel, ha semmi sem valódi?!3 Lényegtelen. Azaz – pontosabban fogalmazva –, nem ez a lényeg. A pillanatokon keresztül meghatározott öndefiníció, na az már lényeges!4 Mi az én és hogy viszonyul magamhoz, hozzám – a világomban5. Egy bögre kávé, egy barna-virágos bögrében, a kezemben, szürcsölöm...: a karteziánus-én igazsága6, az én valóságom. Aki meghalt a világnak: „él”; aki a világban van: „halott”.7 Nincs más, csak föl-földobott kő – újra meg újra.8 Felébredtem.9 

A tülekedés álmomban: ugyanaz10.

---

1. vel potius „...Pista ...neve napján”

2. cf. Heidegger, „In-der-Welt-sein”

3. Mert nem az, de flocci non facio....

4. „ὁ γὰρ καιρὸς ἐγγύς” (Jel. 1,3)

5. cf. Heidegger, ibid.

6. cf. Descartes, „cogito ergo sum”

7. Gal. 6,14 parafrázisa

8. cf. Ady Endre

9. sicut Róm. 13,11-12

10. cf. a jelen (és előd) blog 2006-tól (ut ita dicam, sine intermissione)..., ill. Sartre-nál A lét és a semmiben a „L'en-soi” (abszolút önazonosság) fogalma

#impression (helyek)

Egyszerre indulok előre és hátra. Egy helyben állok. Mozdulnék – és néha mozdulok is –, de akkor jön valami, valami nálam sokkal hatalmasabb és rámutat a helyemre. 

De hol is van most pontosan a helyem? 

Mózes végignézte, ahogy izzó ujjbegyével az Úr a kőtáblákba égette a Szavakat. Aztán lemutatott a Sínai-hegyről az aranyborjús népre és elküldte prófétáját törvényt hirdetni. Mózesnek ott volt a helye, ahol a kőtáblák összetörtek. 

Én is végignéztem. Nekem is lemutatott, de a helyemet végül kiüresítette és elvette. Most más helyre mutat. Nincs mit tenni, követem. 

Összetört bennem egy aranyborjú, de egyáltalán nem kár érte. „Beszennyezte a helyemet.” Pedig a helyek jók, ismerősek – de egyáltalán nem ugyanazok. 

…kétszer ugyanarra a helyre…, unos-untalan…

Nem találom a helyemet. Lehet, hogy amiket eddig helyeimnek gondoltam, azok csak állomások voltak? Lehet, hogy nincs is olyan, hogy: az enyém, az én helyem?

Ha magunkon kívül hiszünk bármiben is, előbb vagy utóbb eljutunk addig a pillanatig, hogy feltegyük a kérdést: amit kint „látunk”, „érzékelünk”, az lenne a valóság? Vagy ez csak a számunkra adatott világ? 

Nem hiszek és sosem hittem abban, hogy a születéssel vagy a halállal az, ami én vagyok, létrejön vagy elpusztul. Nem ismerek egyetlen olyan dolgot sem, ami az energiamegmaradás törvényét felülírná. Az a szubsztanciális „valami”, ami az időtlen örökkévalóságban rezegve-hullámozva áramlik, amit karteziánus énnek nevezhetek: örök – akár a Teremtő Isten és a Λόγος. 

A hit nem lehetőség, a hit maga a feltárulkozó valóság, amely egyesegyedüliként értelmezhetővé teszi ezt a paltóni árnyékvilágot. 

---

Kép forrása: https://www.fengshuibolt.hu/

Marita

Ma, éppen most egy éve. Még mindig felfoghatatlan. Nem tudok sem normális viszonyt, se megszépítő távolságot kialakítani a halálod pillanatával. Ott és akkor valami alapvetően megváltozott bennem, és biztos vagyok benne, hogy semmi sem lesz már olyan, mint előtte volt. Valami mély, elemi igazságot kellene éreznem és írnom neked, de ha az utolsó lélegzetvételedre vagy szívverésedre gondolok, minden kitörlődik a fejemből. Letelt életem legrövidebb örökkévalósága. Nagyon hiányzol.

#impression (biopiac::jegyzet)

Elaludtam. Késve, de kijöttem a piacra. Hajnalban szoktam ideérni. Most reggel hét óra. Világos van már és hat fok. Kellemes az idő. Egy évvel ezelőtt ilyenkor arra készültünk, hogy meghalsz. Te vártad a halált, én készülődtem a halálodra. Elviselhetetlen volt. (Aztán rájöttem, hogy a halálodra nem lehetett felkészülni.) Egy évvel ezelőtt már egyáltalán nem érdekelt a biohús vagy az egészséges táplálkozás; tésztát ettél tésztával, édességeket és McDonald’s-szemetet, „szabadon”. Azt se tudtam, mit hordjak haza, amit szívesen megennél még és nem vagy tőle rosszul. Akár a „halálsoron”, még egyszer és még egyszer, egy-egy utolsó vacsora a kedvenc ételeidből. Olyan voltam, mint egy konyharobot. Tulajdonképpen úgy is maradtam. Beállok a húsoshoz. Négy éve nála veszem a darált marhát és a velőscsontot. Megismer, mosolyog. Nem tudja, hogy mi történt. Visszamosolygok, ahogy szoktam. Még most sem könnyű elviselni a hiányodat. Egy pillanatra narancssárgára festi az eget a felkelő Nap. Azért sokkal jobb már. 

#impression (influenza::jegyzetek)

Az influenzától elgyötörten fekszem és a notebookomon egy fiatal ausztrál elméleti fizikus kutatásáról nézek videót. Mindegy is, hogy mennyit értek belőle, mert már rég nem azt figyelem, hogy mit mond. Az „eltűnt időn” gondolkodom, az „elillant időn”, amit az (eddigi) életemnek szoktam nevezni. Az a vonatkoztatási rendszer, ami az első ötvenöt évemet bennfoglalta, már sem tér, sem idő; a változtatás elkerülhetetlen. Meg kell reformálnom az általam meghatározott [mozgás]teret. 

Epikurosz szerint a halál nem érint minket, mert amíg élünk, nincs jelen, amikor meghalunk, mi már nem létezünk. (A más-halála – és az ahhoz való viszonyulásunk – persze nem vonatkozik erre a veteményeskerti bölcselkedésre, de ezt most nem feszegetném.) Szóval, nem az a kérdés, hogy mit rontottam el, mit csinálhattam volna másképpen és „mivé lehettem volna, ha...”, hanem az, hogy mit kezdek a második ötvenöttel – ami lehet, hogy csak egy, de lehet, hogy huszonkilenc-millió percre korlátozódik: az idő ugyanis irreleváns, nem fundamentális. 

Változtatni sohasem késő. Na persze, hogy képes vagyok-e a változásra, már más kérdés. Mindenesetre rajta vagyok. Nem az életkoromból fakadóan vagyok túlontúl statikus, hanem a habitusom olyan, hogy amit a fejembe veszek, azt nehezen engedem el: emberek, érzések, illatok, helyek…, mind az első ötvenöthöz kapcsolnak, és egyiket sem tudom vagy akarom kitörölni az emlékezetemből. Ezek viszont alapvetően meghatároznak...

Semmi sem statikus! A Föld, a Naprendszer vagy a galaxisunk óriási sebességgel száguld az univerzumban; nincsenek stabil pontok, amelyek körül kifordítható lenne a világ. Tényleg nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. (A többi csak szójáték a nevekkel.) Amióta megszülettem a Föld ezernégyszáz-negyvenmilliárd kilométert tett meg a világűrben, tehát minden pillanatban a téridő egy másik pontján vagyunk: a hely stabilitása csak a „térismeret” és a lokális biztonság hamis érzetének ábrándja. Ha viszont semmi sem statikus, akkor sem sikertelen, sem ábrándozó, sem özvegy nem vagyok! (Tehát semmi sem vagyok?) És tényleg!

Nézem a fiatal ausztrál elméleti fizikust. Mit tagadjam: irigylem. Változtatnom kell, de ha a második ötvenötöt egy olyan bot keresésével töltöm majd, amellyel a nem-létező sarokpontba illesztve kifordíthatóvá teszem a világot, akkor még a saját halálomkor sem leszek jelen. 

#impression (újra::jegyzet)

(Újraszületünk a halálnak? Akkor te talán most bújsz ki nyákosan, visítva [új] anyád méhéből? Újra az anyagban, ...és talán reményben, hogy elhagyod egyszer ezt a világot: békében, [meg]üdvözülve. Nem [is] tudom... Visszahúztalak?

Felkelt a Nap. Huszonnégy óránként bizonygatja, hogy minden – amit látunk – valóságos és permanensen ismétlődő. Ős[meg]vallás: hisszük is, nem is. Akarjuk. Lelkünkből. Könnyebbé teszi az estéket, éjszakákat. Lódíthatunk magunknak, hogy ez jó... „Piros az ég alja, aligha…”

Ablakom előtt havas fenyőágat lenget a jeges szél. Tűlevelek közt hókupacok. Hiába rezeg az ág alattuk, nem esnek le, fenn maradnak makacsul. Reménykedjem?)

#impression (nem-még::már)

(„Álmodtam”: rosszat. Nem kezdem újból. Maradjon egy fejbiccentés. [Habár, okát nem látom haragodnak. Már most nekem volna rá okom.] Nem érdekel. Semmi.

Hogy méltánytalan volt? Az [volt].

– Legalább te megöregedtél.)

Havas hegytető. Szél fúj. Lent a völgyben még reszket az erdő. Csupasz ágat tör le a kemény fagy. (Kéményfüst szag; mint régen.) Meddig tart ez a tél?! Lesz még tavasz?! Porhót sodor a fagyott sírok közt, ledönt száraz virágot, korhadt fejfát. Madár nem csicsereg. Fehér lettél? Nem látlak.

... ment, ... maradt. 

Már fiatal élet lobog. Őrzöm tüzét. 

#impression (rorate-monológ::már)

Ne irascaris Domine, ne ultra memineris iniquitatis: ecce civitas Sancti facta est deserta, Sion deserta facta est: Ierusalem desolata est: domus sanctificationis tuac et gloriae tuae, ubi laudaverunt te patres nostri. 

Égbe kiáltok. Hová legyek?! 

Hétezer-száznyolcvan óra telt el. Nem panaszkodom. Vele és nélküle. Pedig volna (rá) okom. Úgy ment el, ahogy jött: mezítelen, üres kézzel. Karom nem tartja, vállamon nincs már szép feje. Párnán sincs – azon a napon eltűnik sebhelye –, csak urnában hamu. 

Beteljesült már? Vagy ennyi volna?! Nem mozdulnak helyükről a hegyek?

(Krisztus Jézusért már a rabbihoz megyek.)

#impression (érintés::napló)

Havazik. Mindent betemetett már a friss hó. A házban kilenc fok volt, amikor Ciceróval felértünk. Hat órája fűtök, de még most is sugározzák a falak a hideget. Hajnal négykor keltem, de éjszaka egy vagy kettő lesz majd, mire kifűtöm annyira a házat, hogy reggel még elviselhető legyen a hőmérséklet. Ma sem alszom sokat. Mindegy, főzök majd egy jó erős feketét, amíg megrakom a tüzet. Minden este azt várom, hogy reggel majd kávézom egyet. Itt alaposan fel kell hozzá öltözni, mert tizenhét foknál nemigen lesz melegebb a konyhában. 

November tizenhatodikán volt a születésnapja, de nem tudtam feljönni a sírjához, nem volt hozzá erőm. Kétszer indultam neki, aztán mindkétszer visszafordultam. Most olyan messzinek tűnik a múlt szombat, hogy ma végre ki tudtam sétálni a temetőbe. Csak a kereszt látszik, minden mást vastag hóréteg takar. Azt mondta, hogy azért szeretné, hogy Mátraszentimrén temessem el, mert itt folyton csicseregnek a madarak és a temetőből csodálatos látvány nyílik a Csörgő-patak völgyére, meg az Ágasvárra. Igaza volt, körben mindenhol sötétszürke hófelhők takarják a vidéket, de a völgy és a távolabbi hegyek fölött világoskéken szikrázik az ég. 

Cicero közben megszökött, végül a temetővel szemközti sík területen találtam meg, elbújt a hó alá, valami gödröt áshatott, előjött belőle a kotorék vér. 

Szinte egész éjjel fent voltam, nem tudtam aludni. Olvastam, zenét hallgattam és időközönként raktam a tűzre. Kávét se főzök most, ha álmos leszek, majd alszom egyet és folytatom a dolgomat utána, nincs semmi olyan, ami ne várhatna egy órát. 

Nem olyan már itt, mint amilyen azelőtt. Nem is lesz. A Mátra életem első felében a világ közepe volt. Amikor megvettük a házat, alig bírtam máshol lenni. Amikor beteg lett és egyik műtét követte a másikat, ide jött fel gyógyulni, én pedig innen jártam dolgozni, itt volt nekünk a legjobb. Minden nap hoztam neki valami finomságot Budapestről, imádott jókat enni. 

Aztán tavaly december nyolcadikán – vacsora közben – nagyon rosszul lett és mi másnap levittük apám kocsijával Budapestre. Sosem hagyta el magát, még akkor is a saját lábán ment ki az autóhoz. Szerintem csak én vettem észre, de út közben egyszer megállt egy pillanatra, óvatosan végigsimította a veranda falát a régi turistatérkép mellett, mint aki támaszkodni próbál, aztán rezzenéstelen arccal kicsoszogott a kertkapuhoz. Ő és én is tudtuk, hogy sosem fog többé visszajönni ide, hogy ezzel az apró, szinte észrevehetetlen mozdulattal elköszönt a háztól és az élettől. Azt hiszem, belül sírt, de nem akart rámijeszteni. Most is tudom, hogy hol van a falon az az érintés. Nagyon nehéz még itt lenni. Talán ténylegesen nem is vagyok itt. 

Egész derekasan befűtöttem. Jó lenne ez a ház, csak minden annyira érintett... Nincs mese, eladni sosem fogom, tehát át kell rendeznem a magam szájíze szerint. Nem hagyhatom el magam! Viccesen, de pusztítóan rámpirítana, ha ilyen nyavalyásnak látna. Inkább mégis főzök egy kávét. Majd alszom éjszaka. 

#impression (krumpli)

„Maga egy jól funkcionáló depressziós. Ne féljen használni ezt a képességét!”

A tél után tavasz jön. Minden tavasz kopár fákkal indul. 

Az erkélyen ültem és egy pakli fekete John Player Special cigarettából próbáltam kihalászni egy szálat, de tapasztalatlan voltam, tizennégy éves, és mindjárt kettőt eltörtem, ahogy feszegettem. A pici, lakótelepi erkélyen – ami a Kelenföldi pályaudvar kocsirendezőjére nézett – apámék hatalmas faládában krumplit tartottak, ami – óramű pontossággal – minden év szilveszterére berohadt és olyan büdös volt, mint pálinkafőzőben a cefre. A doboz aljából februárra már barnás-fekete, ragadós lé csordogált a linóleumon. Azok pedig, amelyek nem rohadtak meg, a többi „humuszán” kicsíráztak; ha nagyritkán felemeltük a láda nehéz tetejét, rózsaszín hajtásaik az égnek meredeztek, mint a sündisznó tüskéi. Szüleim éveken keresztül kísérletezek hasonlókkal – mint disznóvágás, kenyérsütés, snidling termesztés –, de rémesen nagyvárosiak, kemény, értelmiségi emberek, a lakótelepi lét sem volt feltétlenül az életfelfogásuk része, de így alakult, ők meg igyekeztek mindenből a legjobbat kihozni. 

Szóval, életemben először megpróbáltam cigarettázni. Úgy tapasztaltam, hogy úriember az ilyen dolgoknak megadja a módját, ezért üvegpohárban feketekávét vittem ki magammal és elegánsan elhelyezkedtem az erjedő krumplik tetején. A harmadik szálat végre sikerült kihúznom és meggyújtanom; nagyot slukkoltam belőle, majd ugyanazzal a lendülettel kifújtam a hideg, téli levegőbe. Pöfékeltem. Ma sem tudnám eldönteni, hogy füst vagy pára borította be az arcomat, de nagyon büszke voltam magamra – ez volt az első alkalom, hogy felnőttnek éreztem magamat. Aztán életem első cigarettájától és kávéjától hánytam egy óriásit (de lehet, hogy a krumpli rettenetes szaga is segített ebben), és megfogadtam, hogy nyárig nem próbálkozom újra. 

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Az M7-es autópálya bevezető szakaszán jövök Budapest felé, Őrmező mellett araszolgatok a dugóban. Valami ormótlan irodaházat építettek a Kérő utcai tömbház mellé, teljesen megfojtották a lakótelepet a körbeépítésekkel, pedig azelőtt se volt szép helyen a pályaudvar és a Budaörsi út között. Lám-lám, még a rosszon is lehet valamit rontani. Vajon mit mondanék ma annak a kamasznak, aki az erkélyen – tervekkel és reményekkel telve – dohányozni és kávézni próbált? Hogy kispajtás, kibaszott szar ez az élet és inkább ugorj le az ötödikről, mert nincs itt semmi látnivaló, vagy azt, hogy lesz két sikeres, gyönyörű gyereked, de sosem leszel felhőtlenül boldog, mert alkalmatlan vagy rá, esetleg azt, hogy semmire se viszed, a nagy terveidet pedig most felejtsd el, mert nem vagy elég tehetséges a megvalósításukra? Vagy ezeket a gondolatokat csak az öregedés generálja bennem? Nem hiszem. Aki ötvenöt évesen nem azt látja, hogy az emberi élet a folytonos önfeladások és gigászi túlélések láncolata, az félkegyelmű vagy Isten báránykája. Aki azt hiszi, hogy megérkezett, még el sem indult. 

Egyre hidegebb van, már minden kopasz, de a csupasz fák néhány hónap múlva ismét kihajtanak. Mert kihajtanak! Ha nem undorodnék a cigarettától, vennék egy paklival és elszívnék egy szálat az erkélyen. Most mindenféle szerszámot tartok ott egy dobozban. Jókora paradoxon az is. 

#impression (Minotaurusz)

A χρόνος az ógörög nyelvben egy időszakot, időszakaszt jelöl, amelyet gyakran összekeverünk a αἰών-nal, azaz a korszakkal, és amelyeket leggyakrabban egy καιρός, vagyis [alkalmas] pillanat zár le. Az αἰών-t ugyanakkor örökkévalóságnak is fordíthatjuk, ahogy az ἀεί határozószóból képzett ἀΐδιος és ἀϊδιότης szavakat. Mi következik ebből? 

A világon semmi. Azaz mégis valami: azt hittem, hogy az életem, amelyet gyerekkorom óta átsző a klasszikus Görögország kultúrájának szeretete, inkább az αἰών szóval lesz jellemezhető vagy rokonítható, semmint a χρόνος-szal. De nem így lett. Eddigi életem – hosszabb-rövidebb – szakaszokból állt, amelyeket egyáltalán nem a „legalkalmasabb” pillanatok zártak, sokkal inkább apokaliptikus katasztrófák. 

Arra például álmomban sem gondoltam, hogy a Maritával töltött idő „csak” egy „epizód”, egy χρόνος lesz; mindig úgy éreztem, hogy ő az, aki a halálig kísér majd. Erre én kísértem őt a halálba – meg egy jókora adagot magamból is vele eresztettem Kharón billegő, korhadt ladikjába. Nem bízom semmiben, főleg a jövőben nem. Pedig kellene. Klóthó fonja az élet fonalát, Lakheszisz megméri és itt-ott megcsomózza azt, a kérlelhetetlen Atroposz pedig elvágja ott, ahol neki tetszik. 

A labirintusba zárt őrjöngő Minotaurusz lenne a mindenkori ember egyéni jövőjének rejtett allegóriája?

#impression (erősen-gyenge-gondolatok)

Akarom hinni vagy hiszem is? Elég volna a Törvényt betartanom, vagy hinnem is kell annak igazságában és eredetének metafizikájában? Ha hiszek, a Törvényt Isten adta, ha nem hiszek, nincs és sosem volt semmilyen törvény. A világ nem tud valahogy „félig [meg]lenni”. 

Senki sem hisz és senki sem tart be semmit! Isten a teremtés aktusa óta magányos és reménytelenül elcsigázott. Nietzschének igaza volt, a moralitás semmi egyéb, mint a gyengék fegyvere az erősekkel szemben. Az erőseket azonban csak ideig-óráig lehet sarokba szorítani, mert kis idő múltán elemi erővel és bestiális kegyetlenséggel törnek ki onnan, hogy a zsákmányállat-hordákban vonuló talajtalan, üres gyengeséget szétmarcangolják és felfalják. 

A hit nélküli gyengeség és a pusztító gonoszság egy tőről fakadnak.  

Istentelen világ ez, de nem azért, mert Isten nem létezik, hanem azért, mert nem veszünk róla tudomást. A rajtunk keresztül vagy bennünk meglelt isten, nem az Isten, csak Isten ideája, Descartes csaló istene – egy hamis ábránd. De ha sem általunk, sem bennünk, akkor hogyan lehetséges egyáltalán Isten elfogadása? In-der-Gott-sein!, azaz 

nem a világ (die Welt) határozza meg Istent, hanem Isten határozza meg a világot. Erre jó lett volna  mindenkor figyelmeznünk… 

...az ember világa tehát fenntarthatatlan struktúra. 

___

* A képet a Google Gemini AI-jal generáltam.

#impression (gólem)

Mi van, ha tévedek? Mi van, ha minden tudásunk csak illúzió, de ezt az illúziót a fizikai valóság állítja elő? Mi van, ha nem a tudatunk formálja a valóságot, hanem a teremtés rettenetes valósága formálja a tudatunkat? Mi van, ha Isten már lemondott rólunk, mert elfogadta, hogy semmi jó nem származhat az emberből? Adaequatio intellectus et rei? Nietzschei gondolatok…

Istenre vonatkozik-e a kategorikus imperatívusz? „…és látta Isten mindazt, amit alkotott, és íme nagyon jó volt.” Az ember, akit saját képére és hasonlatosságára megalkotott, semmiben sem feleltethető meg a legfőbb erkölcsi törvénynek. Mi hát az a „jó”, amit a Teremtő a hatodik nap végeztével láthatott? Mert, hogy nem az az ember volt, aki ma benépesíti a Földet, az egészen biztos. Mégis, hinnem kell, hogy Isten a kategorikus imperatívusz alapján hoz döntéseket, különben minden, ami „általa teremtetett” és létezik: értelmetlen. 

Ki az ember? A Teremtő szent lehelete (רוּחַ) által értelemmel bíró agyagfigura (gólem)? Legalábbis a hatodik napon az volt. Ez a רוּחַ volt az, amelyik a vízzel borított üres káosz (תֹהוּ וָבֹהוּ) felett lebegett, hogy értelemmel, lényeggel és a fizika törvényeivel töltse meg azt. A tátongó, üres és értelem nélküli anyagi létezés célt kapott, a gólem lelket és küldetést nyert Istentől. Jó csak ez lehetett. 

Az áteredő bűn fogalma egy félreértésen alapszik. Nem maga „a bűn” vagy „valamilyen bűn” száll át nemzedékről nemzedékre, hanem a bűn mint olyan, azaz a bűnre való zsigeri hajlam, illetve annak folyamatos, szükségszerű megjelenése és fékezetlen tombolása a világban. Mi történt az Édenben, a kárhozat helyén? Vajon a Paradicsom tényleg olyan idilli hely? 

Ádám és Éva már mi vagyunk. De akkor ki – és milyen – volt a gólem? 

Mi van, ha tévedek? Mi van, ha egyszeriben egy nagyon is fizikai karosszékben találom magamat, kockás takaróval az ölemben, katatóm állapotban nézem az ablakon át az évszakokat, miközben óránként letörlik a kicsurgó nyálat a szájam széléről? Még bűnözhetek? Vagy gólemizálódhatok?