Hajnal

A hajnal, mint annyiszor, rossz 

tanácsadó, ha felkelni is fáj, talán, 

ha Mordecháj közbenjárása, vagy 

bármely Eszteré segít lépni ballal 

egyet, az ablakkeretet szélesre 

tárni, a szobát, akár egy kupolát, 

vagy azt a kozmikus mandalát, 

amit elsöpört, mielőtt kiszórta 

volna markából a színeket, és 

az éjszaka margóját teleírta 

sötét porral, kifordult ember-

csonttal, egy távozó Angyal 

szárnyait szétteríti a karnis alatt. 

#impression (mozdulat-kör-mondat)

André Kertész, Szabadban táncoló férfi (Jenő öcsém), 1919.

…előre lépek egyet, a mozdulat merev marad, mozdulatlan, csak gondolatban folytatom a mozgást, a lépést előre, kőről-kőre, nincs idő, már nincs pillanat, ami bevésődne, csak létezők és a lét maga, meg a Teremtő akarata, hogy lépjek egyet előre, kőről-kőre, ráfeszítve az időre, egyedül, gondolatban…

#impression (lélegzetre)

Solnay Dénes János, Hajnali háztetők, 2017.

…"nazarénus-reggel", hajnali és fáradt – az ébredés húsba vonja a vázat, s a nyitott ablakon át rám bámulnak a házak, a lomha pirkadat csak egy végtelenbe nyúló gondolat – egy ásításnyi napfény a türkizkék horizont kéményektől szabdalt fűrészfogán; és Angyal száll át a szobán, szépség és tudás, álom és valóság: ugyan, ki tesz különbséget közöttük ébredés után? 

#impression (Wittgenstein::fodrozódás)

Solnay Dénes János, Duna, 2018.

...apró kavicsok. A szubsztancia forma és tartalom. Felemelem a karom és eldobom. Csobban a víz, karika fut rajta, fürge hullámok kúsznak fel a partra. Egy lomha pillanatra kavics és folyó egyazon teremtménye a szilárd világnak, ahol merőleges mozgásban léteznek a tárgyak – és Teremtő Szellem lebeg a víz felszínén, konok és monoton –, markomból a kavicsot most a fövenyre rakom. Szubsztancia, forma elmerült tartalom. Apró kavicsok fekszenek a parton, csak a folyó mozog tovább medrében, szabadon...

#impression (redőny-világok)

[Élesszélű redőnypöttyök folynak le a falon, ahogy a Nap egyre magasabbra mászik az égen. Hűvös van még a szobában, ágyban maradok és inkább tovább bámulom ezt a mesterséges csillagmozgást. Nem tudom biztosan, hogy kívül vagyok-e a teremtett világon vagy benne vagyok magam is, egészen addig, amíg az egyik pötty le nem folyik a takarómra, át a csupasz karomon, egészen az ágy lábáig. Isteni perspektíva ez, Imitatio Dei, nyikorgó égi ággyal és a természet által determinált mindenhatósággal. De ha akarom, a fejembe nézek, és újra megteremtem minden reggel a világot, az én-világomat egy elakadt redőnnyel és tompa emlékezettel. Párhuzamos rendszerek ezek, megengedőek, ahol én redőnyisten vagyok és teremthetek. A Napnak mi világít? Késő van, profán leszek és inkább felkelek.]

#homopoliticus (egyén)

Jan Assmann kulturális emlékezetről írott tanulmányát olvasva akadtam a következő mondatokra: “Az egyéni identitás az egyén tudatában kiépült és fenntartott kép az őt mindenki mástól (‘szignifikánsan’) megkülönböztető vonásokkal, a hús-vér test vezérfonala mentén kifejlődött tudat az egyén redukálatlan sajátszerűségéről, összetéveszthetetlenségéről és pótolhatatlanságáról. Ezzel szemben a személyes identitás az egyén minden olyan szerepének, tulajdonságának és képességének foglalata, melyek a társadalomépítmény speciális konstellációiba tagolódása révén hárulnak rá.” 
Úgy vélem, hogy az elmúlt időszak politikai tendenciái keleten - Moszkvától Budapestig, Varsótól Bukarestig -, pontosan ezt a öntudatosságot és önreflexiót olvasztják fel módszeres aprólékossággal. A 21. századi, legújabb kori feudalizmus, amelynek a 16. századi Anglia - finoman szólva is - újragondolt eredeti tőkefelhalmozás-sémája ad “létjogosultságot”,  nem támogatja, sőt, egyre kevésbé tűri az egyéni identitásából adódó megnyilvánulásokat, a személyes identitást pedig antidemokratikus eszközökkel koordinálja és monitorálja, ameddig át nem alakul egy központilag irányított és fenntartott kollektív identitás-élménnyé - ahol az egyén pótolhatatlanságának kérdése már fel sem vetődik. A legújabb kori feudalizmus nem számol az egyénnel, nem célja az egyéni értékek felmutatása, kollektív értékteremtés pedig nem létezik egyéni önreflexiók nélkül. Ennek következtében a társadalom minden alkotóeleme identitászavarral kűzd, és lassan lemond a valódi, időtálló értékekről. 

#impression (adagio)

Mozart A-dúr Klarinétversenyét hallgatni reggel, igazán pompás mulatság. Sokévvel ezelőtt egy kora nyári mátrai üdülésen hallgattam walkmanről a terasz műkőszegélyén ülve, miközben a szemben elterülő Tót-hegyesre felkúszó napfelkeltét néztem egy bögre forró teával a kezemben. Urizálás volt ez a javából! Fent a hegyen reggel tél volt, délben tavasz, este nyár, vastag pulóverben vacogtam, várva a megérdemelt meleget. A hallásomnak még új volt a fülhallgatóból kiáramló sztereó hangzás, egyszerre feszítette meg a gondolkodásomat és a lelkemet ez a zenei-látvány katarzis. Az üdülő azóta elpusztult, de a Nap felkel rendre azóta is, az emlékek helyét pedig betölti az Adagio tétel édeskés-lágy romantikája. 

#impression (holdfény)

[A sötét, szűk kis utcát csak egy tompa-sárga kandeláber fénye mossa át; az aranyeső frissen kipattant levelei elfedik a telihold fényét és árnyékfoltok vibrálnak az aszfalton. Tavasz van, a hirtelen jött nyári melegben jobban kimelegedtem, mint máskor, a légzésem nehezebb, ráz a hideg, ha a kihajló ágak végigsimítják a kezemet. Elhalkulnak a hangok, már nem hallok zajt, sem harsogást, semmi mást, csak csendet, remegő nyugalmat a város felett. Valahol elhagytam az emlékeket! A Hold ezüst fénye végre átragyog néhány ágon. Megpihenek.]

#impression (tavaszi-twinings-töredék)

[...] meleg szél söpör végig az asztalok között, rózsaszín és fehér szirmokat repít a parkon át. A kávézó teraszán egymagam ülök, teát iszom, jóféle sárga Twinings Earl Grey, a bögre még meleg, a levegő hűlni kezd, takarót tömök hát a derekam köré. [...] Mélyeket lélegzem, elbódulok a mérhetetlenül friss levegőtől, behunyom a szememet, hogy még erősebben érezzem a tavaszt kívül és belül, és akkor rájövök, hogy jól vagyok, minden jól van így, ahogy van, reménytelenül [...]

#impression ("alámerült")

Alámerülök a langyos vízben. Karral nagyot húzok, lustán megsiklik a testem. A levegőt orron át fújom ki addig, amíg ki nem ürül a tödőm és pattogni nem kezd a fülem. Nem akarok felmenni levegőért, inkább lelassulok és megállok fenék és felszín között, egyensúlyban, mozdulatlanul. Lecsendesül a csobogás, fullasztó a csend, a mellkasom kalapálni kezd, az agyam oxigént követel, de nem mozdulok, nem tudok, csak tompán kushadok alámerülve a langyos vízben. 

#impression (álmom-töredék)

“[…] minden felégett […] a fák között lángoló szamarak vágtatnak üvöltve a száraz kaszálóra, hogy felperzseljék a tarlót rémült falánksággal […] hamut ver fel a patájuk, orrukból szürke port fújnak zihálva, se aszott fű, se szikkadt kóró nem maradhat állva […] fehéren izzó napkorong […] bíbor-vörös égen, minden elpusztult Isten […]-kertjében […]”

#impression (egy mondat az igazságról)

[Két istent hinni nem lehet, mert az igazság mindig egy, s mint ilyen, oszthatatlan is; fehér és fekete, nulla és egy, egyre megy, hogy erre vagy arra billen a mérleg nyelve, csak billenjen, s maradjon is ott mindörökre, megkövülve, némán, egy sosem-volt alapról elmozdulva bénán, félre biccent mutatóval a megrekedt valóság.]

#impression (hinta)

[...mint a hinta, amelyik elérte kilengése csúcsát, előre és hátra, kiszámíthatóan fel és le, ülök benne, ülök a deszkán, a tömegközéppontján, és lendülök újra meg újra, mint az inga a párizsi Panthéonban, sosem ugyanoda a térben, minden megfordult a tengelyén éppen, a fent, a lent, az előre és hátra, a most elmúlt, a hinta alattam a csúcson megállva megpihen, hogy újra fenn legyen, más térben, más időben...]

#impression (jegyzetek)

Neszezés. Elborítanak a jegyzetek. Betűk és számok. Régi gondolatok után kutatok. Korábban már rájöttem, most nem értem… Nem lehet jó…! Ez nem bizonyítható! Elsüllyedek a jegyzetek rengetegében, a falon, a padlón, a gépen, mindenhol kiterítve az agyműködésem. Hol vagyok ebben én? Hogy kapcsolódhatok korábbi-magamhoz, ahhoz, aki tegnap voltam, gondolatban? Kint az utcán már tavasz van, itt bent pedig legbelül vagyok és voltam: lélekben-lakó, nyughatatlan. 

#impression (Ulam-spirál)

A díszburkolaton lépdelve, mindig átlós irányba, hol jobbra, hol pedig balra haladva, végső soron lehetséges dolog egyenesen előre menni; a kényszeresség erővektorai nem oltják ki az akarat és praktikum eredőjét. Számolom a négyzeteket, 2-3-5-7-11..., szökdécselek a prímszámok Ulam-spirálján, mint az ugróiskolában, miközben a háztetőközön bevilágító Nap fénysugarának metszőegyenesét lépdelem át széles mozdulatokkal. Másfél-két éves gyerek figyeli koncentrikus kerengésemet ezen a virtuális sakktáblán, majd lassan odatotyog, és leszegett fejjel többször keresztezi a pályámat. Igyekszem normálisnak mutatkozni, nehogy megijesszem az egyre jobban elhatalmasodó összpontosítással, de úgy tűnik, rám se hederít, hanem saját pályára áll, és egy befogó négyzetet rajzol tipegve a prímszámaim köré. 47-nél tartok, amikor megállok. Apró léptekkel rója az egyeneseket az óramutató járásával ellentétes irányba, aztán bekanyarodik és suta mozdulatokkal, emlékezetből ráugrik a prím-kövekre a körbetipegett négyzeten belül. Ha jól látom, egyszer sem hibázik, mind a tizenöt kőre páros lábbal rátottyan. Végül ő is megáll. Egymás arcába nézünk. Értjük egymást. 

#impression (felfokozottan)

Döngő lépések zaja egyik agyféltekémtől a másikig, és csattogások, ahogy a kérgen, mint sziklatömbön a csákány, szikrázva megcsikordul egy-egy gondolat. Pergő szavak és számok, előre és hátra, egy érzékeny óramű fogaskerekei kattognak metrumot a koponyámban. A kávémért nyúlok, ujjperceim Dalí megnyúlt elefántlábaihoz hasonlóan fonják körbe a forró bögrét. Valami megváltozott a valóságban, napról napra hatolok át – mint valami fényszilánk – a saját határaimon. József vagyok a kiszáradt kutamban, de megszabadulok.

#impression (Nietzsche-parafrázis)

„A folyó vizét felkavarja, ahogy lovak és elefántok gázolnak át rajta, vagy a halak és teknősök állandó mozgása; de a folyó háborítatlanul tovább folyik, nem zavarják meg ezek a jelenségek. Buddha olyan, mint ez a folyó. Bár a különböző tanítások halakként és teknősökként úszkálnak a mélyben és ellenszegülnek áradatának, a Dharma, amelyet Buddha tanított, folyik tovább, tisztán és zavartalanul.” 

...mint önmaga körül örvénylő portömeg valahol az univerzumban, vagy a földi pokol valamelyik sivatagos, forró purgatóriumában a tölcsérforma forgatag, magával sodor mindent újra és újra a kínzó visszatérés; testen, ereken, sejteken, a szembogáron, a szivacsos arccsonton az őrület és gonoszság agytörzséig, pörögve-forogva ropja ördögi dervistáncát körbe-körbe a mélységből bugyogó nyughatatlanság, életre-hívás a józan ész ellen, amint a lélek egy szemhunyásnyit megpihen, ahogy a szív a testben lüktet és megáll, és ismét lüktet egyet...

Jegyzet, 2007. december 26.

A falióra egyet üt, aztán még hatot. Este hét óra, kint szitál a hó, mindent egyenletes jégréteg borít. Egy Rembrandt-kötetet lapozgatok, amit karácsonyra kaptam, amolyan téli olvasnivaló forralt bor és mézeskalács mellé; szép kötet, tele jobbnál jobb reprodukciókkal. Üldögélek a fotelban és a képeket nézem. A bor már elfogyott, finom lett, jó sok fahéjjal és szegfűszeggel, a mézeskalácsokból is sokat elropogtattam.

Lapozgatom a könyvet. Izsák megkötözése, 1655-ös rézkarc Amszterdamból. Annyi dinamika van a rajzon, mint egy mozgóképen. Izsák lehajtott fejjel és letakart szemmel vár a sorsára, miközben tébolyult tekintetű apját egy kiterjesztett szárnyú angyal fékezi meg. Nyilvánvaló, hogy a munka befejezetlen, csak egy vázlat, mégis gyönyörű, pár vonal és tónus mesteri tökéletességgel. Kant jut eszembe és a Fakultások vitája, meg a kétely, hogy szabad-e hinni, hogy lehet-e egyáltalán hinni egy hangnak, a hangnak? Cselekedhetünk-e morális értékrendünkkel szemben, ha nem akarunk, nem szeretnénk? Képesek vagyunk rá?
A történelem nem egyszer bizonyította, hogy képesek vagyunk szögre akasztani etikai normáinkat, hogy egy másik rendszer szabályait vagy egy másik szabályrendszert kövessünk józan meggyőződésünk és ízlésünk ellenében. Pedig Isten szabályrendszere a szabályrendszer – mondaná Platón – minden más emberi szabály csak szabályszerűség, csak ennek torz átértelmezése.
Kísértésbe csak Isten vihet, ahogy Ábrahámot is vitte... Csak Isten?

Forralt borba áztatott gondolatok ezek, nincsenek rendben, végiggondolatlanok és blaszfémek.

Egy vidám Solnay Eszter libben a szobába és beszélni kezd, mosolyog, mórikálja magát, miközben a folytonos nyüzsgéstől álomba szenderült Dani rajzát nézem a falon, amit karácsonyra rajzolt: egy Hundertwasser-imitáció, az iskolában készítették. Csigavonalak és házikók, optimista, szerethető elrendezésben. Rembrandt-nak ez miért nem ment? Vagy másképpen feltéve a kérdést: vajon Izsák képes lett volna egy gyermeki ihletettségű Hundertwassert rajzolni a Mórija-hegyén történt inzultus után, Isten szavának elhaló visszhangjában?

Amíg csak tehetem, vigyázni fogok a gyerekeim gégéjére!

#impression (föl-földobott echád)

Úgy vélem, pontosabban úgy érzem, hogy csak egyetlen igazságot vagyok képes maradéktalanul elfogadni tényleges és mindenre kiható igazság gyanánt: a gravitációt; hogy tudniillik minden dolog egyre lejjebb és lejjebb hullik addig, amíg be nem esik Thomas Mann feneketlen kútjába, és úgy el nem tűnik benne, mintha sosem lett volna ezen a világon. Ez pedig addig tart, amíg el nem nyeli az egész mindenséget a múlt, s nem marad más hátra, csak egy örvénylő fekete lyuk, amiből semmi, de semmi ki nem szivároghat; ahol a jó és a rossz egy pontban egyesülve örvénylik saját ellenmondásaiban, de erről a semmi soha nem fog már tudomást szerezni. Vagyis, egyszer megint minden egyé lesz, de megint olyan egyé, ami sem nem stabil, sem nem nyugalmas, hanem fellobban mértékre és elalszik mértékre, akár az örökké élő, el nem hamvasztó tűz.

#impression (Borzsák)

A minap Borzsák István összegyűjtött munkáinak negyedik kötetét olvasva jutottam el Szemerényi Oszvald emlékezetéig, a kötet vége felé. Ez is csak egy megemlékezés, gondoltam, és tényleg, a szöveg nem hozott semmi újat a már megszokott klisékhez képest; "...tanultunk együtt, ...ő volt az egyik legjobb, ...tanár úr óráit hallgatva, ...már akkor kitűnt", etc. A cikk vége felé haladva azonban az a furcsa érzésem támadt, hogy valamit sosem vettem észre akkor, amikor ilyen, vagy ehhez hasonló dolgokról olvastam! Az idő szerepét! Az időét, ami látszólag oly evidens módon van jelen a megemlékezésekben, a mindennapjainkban, hogy fel sem tűnik néha, milyen kegyetlenül bánik velünk.

"...aztán, negyed évszázad múltán ismét találkoztunk" – írja a szerző. Negyed évszázad! Az huszonöt év! Na persze, van, akivel én is jóban voltam huszonkét évesen és azóta se láttam, de ez nyilván azért van, mert nem is érdekelt az illető, tehát nem kerestem, s ez az érdektelenség kölcsönös lehetett. Na de huszonöt év barátok között már nagy idő!

Visszagondolva, micsoda óriási távolságnak tűntek akkor az évek, amikor éppen bennük éltem a problémáimmal, gyötrelmeimmel, kétségeimmel, vagy éppen az örömeimmel, szép napjaimmal, boldogságommal. Aztán leperegtek "azok az évek" és észrevétlenül átadták helyüket "ezeknek az éveknek", ahogy majd ezek is elmúlnak egyszer, hogy később egyetlen bekezdéssel csak annyit mondhassak vagy írhassak róluk, hogy "...aztán, negyed évszázad múltán ismét...", vagy csak annyit, hogy "...és akkor, azokban az években" ezt meg ezt csináltam, s már idegenként, kívülállóként fogom látni mindazt, amit akkor régen olyan hatalmas elánnal megéltem, megtettem és bevégeztem. Elborzaszt az a tudat, hogy majd egyszer az, ami most történik velem, és amiről nem tudok és nem is akarok beszélni, mert "benne állok két lábbal", csak egy odavetett mondat lesz talán, egy mondat, ami érzelmek nélkül kimondható - puszta narratíva.

Az ember alapvetően lelki túlélésre rendezkedett be, az érzések csupán csak impressziók?

#impression (tartalmi megjegyzés)

[Kandalló-meleg. Öt méterre pincehideg, kicsit állott lépcsőház-, de lehet, hogy padlásszag. Mindkettő jellegzetes. A hátam fázik, a mellkasom forró. Pár napja valamit olvastam Hemingway-ről vagy Hemingway-től, nem tudom már, mert a fáradságtól nem tiszta a fejem, de halál volt benne, tisztességes és bátor. Pusztán csak tartalmi megjegyzés, hogy bor jár a halál mellé, testes vörös, akár üvegből is. Ha megfordulnék, nem fázna a hátam, csak a mellkasom. Nem lehet a kedvemre tenni! Nem is akarnak.]

#impression (Entscheidung)

Az élet döntések sorozata, döntéseké, amelyeket meghozunk, vagy döntéseké, amelyeket egy döntés folytán nem hozunk meg. Amikor úgy döntünk, hogy nem hozunk meg egy döntést, akkor minden esetben negatív módon állunk az adott pillanathoz (amelyben a döntést hozzuk) és úgy véljük, hogy ez az a pillanat, amelyik alapja lesz a jövőben egy másik pillanatnak, amely mint metafizikai, mint pedig egzisztenciális értelemben örököse emennek. A tétovázás minden esetben abból az evolucionista magabiztosságból ered, hogy a dolgok mindig valahonnét valahová tartanak és ezt valamiféle kauzális monotóniában teszik. Lássuk be, a bizonytalankodás, a döntésképtelenség nem más, mint Isten és az általa alkotott világ megtagadása!

Heideggert olvasok napok óta, a Lét és időt, amit tulajdonképpen már évek óta a kezembe se vettem. Kétszer olvastam el az egész könyvet, először elejétől a végéig egyvégtében, majd a 45. §.-tól a végéig és utána úgy az első negyvenötöt. Ez az a munka, amit nem tudtam még kétszer ugyanúgy érteni, nem beszélve az olvasás alatti kósza asszociációkról, amelyek hol Heidelbergbe, hol valahová Baden-Württemberg erdeibe vittek. Évek óta a kezembe se fogtam Heideggert, ez egy döntés volt, ahogy a mostani kampányolvasás is egy döntés eredménye. A kérdés ugyanakkor még továbbra is nyitott: feltehető-e kérdés bármire úgy, hogy az releváns módon közelítse meg az adott pillanatot, az adott pillanatban rejlő egzisztenciális állapotot és döntést, miközben nincs meg benne a kérdést feltevő remegése és reszketése, amelyet Kierkegaard oly nagy kajánsággal kötelezővé tett számunkra?

Heidegger gondolkodása olyan, mint a rossz szex: gigantikusan hosszú előjáték után végtelennek tűnő vegytiszta maszatolás és a végéről hiányzik a katarzis! Valószínűleg erre már évekkel ezelőtt is rájöttem, csak elfelejtettem.

#impression (a semmi órájában)

Higgs-bozon, szuperszimmetria, húrelmélet, párhuzamos világegyetem – szemben a napi rutinnal, ami annyira monotonná teszi az ismert és kihasznált dimenziókat. Az emberiség végtelen ciklusba keveredett önmagával, vagy hiszi csak, hogy végtelenszer megcsinálja ugyanazt, de valójában a dialektika spiráljában pörögve, újabb és újabb téridőket szennyez be jelenlétével. Olyan ez, mint az áradó folyó: néha egy-egy valódi gondolat bukik a felszínre, mint uszadékfák a hömpölygő vízben, majd elnyeli a mindennapiság sodrása, sokszor nyomot sem hagyva maga után. Talán nincs is ciklikusság, talán hamis az örök visszatérés mítosza. Talán csak a gondolatok elhalványuló, semmibe vesző fénysugara pislákol fel néhány pillanatra, megvilágítva az emberi tudás lehetőség-horizontjának piciny részleteit. Talán csak semmi sincs és sosem volt. Miért van egyáltalán valami, miért nincsen inkább a semmi?!

#impression (asztma-mantra Kierkegaard-ra)

||: ...a garatom görcsösen megfeszül, miközben erőből próbálom felköhögni a tüdőmbe szorult, elhasznált levegő maradékát. Vagy-vagy: lélegezni kell és nem akarni. Amíg akarom, fulladok. A fulladást legyőzni pedig csak egyenletes, nyugodt légzéssel lehet. Ha kell, hát veszek egy mély lélegzetet... :||

#impression (Henry sorsa)

A múlt héten Londonban sikerült végre vennem egy John Berryman The Dream Songs kötetet. Azt hiszem, már régen örültem könyvnek ennyire, évek óta vágytam rá. Pedig nagyon szomorúan indult a könyv-túrám. 

A Trafalgar felől a Charing Cross Roadon felfelé egymást követik a jóféle, obskúrus antikváriumok, jártam bennük évekkel ezelőtt többször is, így aztán jó esélyekkel vágtam neki a felkutatásuknak; biztos voltam a sikerben. Bevallom, Berryman ugyan nem volt az eszemben, de egy évekkel ezelőtt látott, az Artúr-legenda irodalmi hagyományait feldolgozó oxfordi monográfia annál inkább - elvágyódás térben és időben az inzuláris kelta kultúrába, igazi téli olvasmánynak ígérkezett. 

Már az első antikváriumnál kezdett valami fura rosszérzés kerülgetni; a polcok feltűnően üresek, viszont olyan kiadványok, amelyek diákkoromban még kuriózumnak számítottak, most rogyásig állnak a polcokon: antik szerzők kétnyelvű, kritikai kiadásai, átfogó művészettörténeti  monográfiák, középkori keresztény és zsidó filozófusok munkái - csupa olyan csemege, amelyekre régen vadászni kellett még Londonban is. A levegő áporodott, az ajtót csak igen ritkán nyithatják ki. 

A második antikvárium, amelyben annak idején a keresett kötetet forgattam, és amelyik a föld alatt egy hatalmas labirintusban teljesedett ki, most negyedakkora sincs, a pincerészt pár éve leválasztották és a mellette álló bolthoz kapcsolták. Arra azért figyeltek, hogy az antik nyomdagép beépített részét megtartsák, ahol régen egy szamovárból teát szürcsölhetett néhány mocskos bögréből a szomjas vásárló, de a polcok többnyire üresek, a kínálat pedig siralmas; olcsó ponyvákkal és tucatárú Shakespeare-kiadásokkal igyekeznek leplezni az érdektelenség okozta döbbent tanácstalanságot - ráadásul már teát se kínálnak, igaz, nem is igen lenne kinek. 

Ezután már azon sem csodálkoztam, hogy feljebb az úton, a hatalmas könyváruház helyén ruhabolt áll. Csalódottan kullogtam át a túloldalra, miközben egy furgon kis híján elgázolt, mert rossz irányba pislogtam, és éppen azon filóztam, hogy megvigasztalom magam egy bögre kávéval, amikor a Charing Cross 107 alatt megláttam a Foyles könyváruház bejáratát. 

Azt hiszem, Rabbi Akibán valami hasonló érzés lehetett úrrá, amikor az Édenkert bejáratát meglátta, amikor bement, amikor körülnézett, és amikor ép elmével kijött onnét. A nyomasztóan nem várt szellemi sivárság közepén a Foyles maga a Paradicsom! 

A többszintes áruház tematikus rendben sorjázza a könyveket, az ember azt sem tudja, hová legyen örömében! Azok a vásárlók, akik az antikváriumból hiányoztak, itt ülnek a polcok között a földön és olvasnak a mindent betöltő új kötetek illatában. 

Artúrról elfelejtkeztem, igazából már nem kerestem semmit, csak úsztam az árral, hagytam magam sodortatni a bőség okozta eufóriával. Ekkor akadtam Berrymanre és a régóta vágyott kötetre egy olyan polcon, amelyiket háromnegyed részt azonnal hazavittem volna, de választanom kellett, így fél óra idegtépő gyötrődés és komikus téblábolás után Sylvia Plath maradt, “Henry” jött velem. Most itt van a táskámban, a Duna se fagyott be, mégis, annyi dolog van, ami felszakad bennem, ha olvasom. 

#impression (vena)

…a vena cephalica és a vena basilica ugyanúgy kidomborodik a kezemen és az alkaromon, mint apámnak. Néha, beszélgetés közben szórakozottan végigsimítom a zöldeskék, duzzadó érfalat, hogy visszatoljam a vért a szívem irányába, azután figyelem, ahogy lassan megtelik és újra kidudorodik a bőröm alatt. Folyamatosan ellenállok a vegetatív mozgásaimnak más, vegetatívnak tűnő mozgásokkal, de az ellenállás ténye önmagában kizárja a véletlenszerűséget vagy a tényleges tudattalanságot. Az ilyen, idegesítően kényszeres mozgásokra mindaddig nem akarok odafigyelni, ameddig túlsúlyba nem kerülnek és nem kezdenek körkörösen ismétlődővé válni, mint valami meghibásodott robot megakadt fogaskerekeinek kattogása. A vena cephalica és a vena basilica ugyanúgy kidomborodik a kezemen és az alkaromon, mint apámnak…

#impression (a kétely órájában)

Megérintem az ablaküveget, sima és hideg, de a tenyeremtől nyirkos lesz egy pillanat alatt. Az arcom halvány tükröződése feloldódik a külső világ esti színeiben és formáiban; a mozdulatok összeolvadnak az átlátszó, sík felületen. A hideg érzése végig kúszik a karomon, a vállamon, a nyakamon, egészen a koponyámig. Egyáltalán semmit sem ismerek, amiről tudnám, hogy a lényegemhez tartozik, kivéve azt, hogy egy gondolkodó dolog vagyok, vagyis egy olyan dolog, amely rendelkezik a gondolkodás képességével. Érzem a hideget azzal a valamivel, amit a kezemnek tartok, látom a tenyerem mellett tükröződő arcot, és látom az ablaküvegen imbolygó kinti világot; látom és érzem, mert gondolkodom, mert erre gondolok, mert biztosan tudom, hogy én én-vagyok. De talán nincs is ott semmi, talán hazugság itt minden, mert csak én, a gondolkodó valami az, ami voltaképpen sincsen; egyedül vagyok, egy gondolat-zárvány, eltűnik minden, megszűnik a látvány, nincs karom, nincs hideg, az agyamban minden ideg valami nagy, gondolat feletti létező kattogását zúgja, metrumra folynak el jelenek a múltba..., és talán meglehet, hogy e bomlott valóságban, csak egy hamis, játszó-Isten tart itt a világban.

#impression (köd)

Nyirkos, maszatos köd lepi be a várost, az égen szürkéskék felhőket sodor a szél. Cikázó madárrajok keringenek nyugtalanul a távoli hegyek felett, be-berepülve a környező házak fölé. Hideg van. Kocsisorok reflektorai söprik vég nélkül a nedves aszfaltot, fehér és piros fénnyel árasztják el az utcát. A sarkon sárgán villogó közlekedési lámpa töri meg a dermedt pillanatok egyhangúságát. A járda peremén állok, kezemet a zsebembe dugom, hogy ne fázzon. Nincs ok és nincs következmény, csak az örökkévalóság monoton megélése újból és újból, Isten ködös ege alatt. Talán lépnem kéne, de nem merek, az ácsorgás veszélytelen stabilitása a biztonság hamis érzésével tölt el. Mentő szirénázik el mellettem, elfordítom a fejem. Úgy érzem, ma minden félelmem elrejthetem.

#impression (ravatalozó)

Úgy látom, a ravatalozó körüli fagyalok sárgábbak, mint máshol. Talán a hideg miatt van, talán Mozart Requiemje lehet az oka, hogy még meleg téli napokon is siralmasan fest minden, ami húsz méteren belül van. A temetéshez kopogó jég, dermedt, fagyott föld és metsző-északi szél dukál; a napsütés csak Isten ajándéka, amellyel a gyászolókat örvendezteti meg, afféle jelképként, mint a szivárvány, amelyet Noé kapott az özönvíz után. Állok és idegesen pödröm a friss, sárga leveleket, igyekszem távol tartani magam a beszédektől, nehogy magával ragadjon a halál közelsége és a hallgatóság hullámzó szomorúsága, a talpamon hintázok előre és hátra, a mozgásomat figyelem lehajtott fejjel, az ima nem érdekel, monoton recitativo, csak tömeg-morgás, megszokás, egy könnycsepp a szemüvegem mögött, ami megtöri a himbálózást. Mellettem idős nő áll virággal a kezében, a szemében üres fény, egy emlék, már nem itt van, talán feltámadni készül éppen. 

K.G. emlékére

Behunyta a szemét, hogy megpihenjen, amikor a taxi fürgén nekilódult az esti városnak. Két pakli elszívott cigaretta emléke lengte körül, ahogy a puha ülésben nehezen, mélyeket lélegezve lassan elernyedt a teste. A sofőr valamit mondott, amire válaszolt is, de már nem emlékezett, hogy mit, egyre távolabb érezte magától a hangokat. Ki akarta nyitni a szemét, de nem volt rá képes, mozdulni se tudott. Végre elnyomta az álom. Egy katedrán áll valami hangulatos kis kávézóban, kávét és sört iszik, a nyelvről beszél, de nem puszta szó, amit mond, nem beszéd, nem igehirdetés, hanem önmaga hangtalan meghatározása a tények és dolgok között, a levegőtlen térben, egy hideg szobában anyja nyújtja hívogatón a kezét az üres, fehér falak között, már egymagában, mezítelen testtel fekszik, kiterítve. A taxis hiába szólongatta, amikor a nyelv határára ért, s az autó sietve megállt a szürke város felett. Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt. Köd szállt a hűvös éjszakára. 

#impression (inspiráció)

Laposan süt be az ablakon az őszi nap, a szélfútta faleveleken át sárgás fénnyel borítja be a szobát, rezgő árnyékok inganak a hófehér falakon. Nyugodt és jókedvű vagyok, hosszú idő után először érzem, hogy rendben van minden. Nézem az árnyjátékot. Semmi sem valóságos, mégis van, hiszen tudom és most látom is. Őszinte percek ezek: levél és árnyék külön rendszerben van, elszakadnak egymástól, hogy a fejemben kapcsolódjanak össze ismét. Nincs igazság vagy hazugság, csak levél és árnyék, fény és sötétség, látvány és gondolat. Sosem éreztem még ennyire biztosan, hogy az általam megtapasztalt és megismert világ nem olyan, mint amilyennek valami naív, platóni ideában megkaptam. Istennek nincs helye ebben az árnyékvilágban, ezért biztos, hogy van. Ujjaimat szórakozottan összefonom, ahogy tekintetem beleréved az árnyak dervistáncába, és kiélvezem a felfokozott nyugalom inspirációját. 

#impression (mondat::közhely)

[Mint egy camera obscurán, koponyámba a pupillámon át eresztem be a fényt, hogy tarkómon leképeződjön a felfordult valóság.]

#könyv (mondom:szerencséd)

Géher István első verseskötetét olvasom. Sokadszorra. Lassan-lassan a családi breviárium része, régóta közöm van hozzá. Mondom: családi. Az ajánlás szüleimnek, Marinak és Dénesnek szól, nagy szeretettel Istvántól, 1981. karácsonyán, de már közel harminc éve nálam van a könyv, csak én olvasom, mint a Bibliát, jó- és rosszkedvemben. A Mondom: szerencsédnél született jobb, erősebb, koherensebb kötet is Géher István bácsi tollából, de nekem tizenegy évesen irányt mutatott egy olyan világban, amely ott volt a szüleim könyvespolcán, amelyet már így-úgy ismertem, de amelyben még egyáltalán nem voltam képes egyedül eligazodni. A hetvenes és nyolcvanas években tett nyári, erdei sétáinkon Shakespeare, Homérosz, Arany János, Hemingway, Faulkner, Joyce, Thomas Mann, Berryman és Whitman voltak terítéken, igazi nagyvadak, a mai napig sincs olyan szeglete a Mátrának, amelyhez ne kötődne bennem emlék a világirodalom egy-egy klasszikusához. Ez a kötet a negyvenegy éves szerző addigi olvasmány- és létélmény tapasztalatait gyűjti egybe. Nyelvezete tanító, néha már-már kioktató, árnyaltan pökhendi és magabiztos, de a szabadvers stíluselemeinek minden szegletében rutinosan eligazodó. Az elmúlt évek során nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a 2012-ben elhunyt szerző barátjaként talán teljesen mást látok és érzek a verseskötet olvasásakor, mint az, akinek nem volt lehetősége megtapasztalni Géher István reneszánsz személyét, tanítását és mindennapi gyötrődéseit. A szövegek – korom előrehaladtával – értek megélt tapasztalat-cantová, s kaptak új értelmet, leckét egy gondolkodó férfi, bölcsész- és családapa-vívódás mindennapjaiból - újból és újból.


Géher István 
FU SOPRA NOI RICHIUSO.‹‹

Ez hátra volt még.

                             Ahogy beszívta őket

a buborékhomály, a szél elállt, és

/úgy lett:/ bebőrözött a tenger. A bárka

gyűrt lepedőn araszolt. Verejték

verte ki. Gyomra elernyedt, összerándult

minden lapátütésre. Hogy ösztökélte

volna  a jól ismert ringást, mielőbb

túlesni rajta! Szorosra csomózott

kötél-övében bízva leste a partot.

Árbocnála  király: a helyén. A viasz

meg a gúzs. A várakozás: a kitűzött

találkozók, ahol /ki tudja/

történhet bármi. Vigyázat

volt élete mindig.

                           Most fordulnak a foknál.

Effélét képzelt – persze: más alakban.

Ilyen hát. Épp ilyen. Felmérte. Látta

libegni semmiben: sovány madártest,

fölötte fürtös lányarc. Kettős arc,

az egyik előrenéz a jövőbe, a másik

hátra  a múltba. Bizsergett vakmeleg

méhében a dal, még messziről. Miről

...szeret...szeret...szeret...lek-lek... csiripelhet

az istennő /madárnak asszony/ ... a végzet

/asszonynak madár/ - amiről ő

régtől ne tudna? Tűzvész?

Ott volt. Ott forrt az évek mélyvizében,

tíz öl sós feledésbe temetve az égő

város. Bezúzott háztető likán át

pattogtak a szikrák, füst nélkül. A mások

otthona pusztult.

                          Csip...csiri-csipp. A falánk hab

utána kapott. Frecsegett föl a tajték

térdig, sistergett leaszalni

hasáról tisztességet, tíz év

héroszi zsírját. Álruhátlan

remegett. Előtünt szégyene. Üszkös

bordái közt a lelke lángja

készült kiszökni. Fejére omlott

múltja, jövője. Veszni kívánt.

                                               Odavolt,

oda végképp; ő, aki járt a végeken, és

/szerencse kárvallottja/ visszajött ép

hajón. Aki annyiszor megúszta. Ezúttal

megbabonázták: tán az az árnyalatnyi

...á-mit-a-kársz... idegenszerű ejtés,

a túlvilági íz; a madárdal a lány-

ajakról. Kápráztatta a kétfele-nézés,

szédítette az összefolyó két hangzat: a

más-nem-más; örvényesedett. Vonzotta

magához a romlás: ült a szirten,

édeset ízlelt, s lába körül, mint

papírszemét, a szétszórt csont

fehérlett.

            Felhangzott /“fiatalság:

édesebb a halálnál“/ testközelében a

hívás, amitől a nyelvét rágja az ember,

míg belefúl: „Tilalom

sírbontó angyala, megsebez

dalod, megsejti éles

csípőd, a csonka szárnyat

fekete csipketoll alatt. El-

apasztod véremet. Félem

neved, VARÁZSLATOS. Kímélj meg:

hullámöled parazsába

                                   leszállok!“

                                                   Kókadt

árbocnál a király. Felfogta kötél a

testét ... megtártlak...tárt...lak-lak... Ocsúdott.

Volt ilyen is hát. Ennyi volt: ez. A másé.

Tudta megint: mindenki veszhet, ő nem.

S hogy ezentúl ezzel /is/: él. A bárka

vitte tovább. Még szólt a madár. De már

a láthatáron felmerült előtte -