Archívum

2016. november 2., szerda

őszi szélben [ujjgyakorlat]

[hangok a fejemben sárga faleveleket
fúj a metsző őszi szél egy téren át hangok
a fejemben már senki sem lát a szavak
súlyát úgy söpri peregve széltől szélig
akár egy ballonkabát lobogva mint
csattogó vitorlát tépi a hullámokon
elbújnom alábuknom kéne már senki
sem lát a nagy hidegben hangokkal a
fejemben térben és időben elenyészni
hangtalan a metsző őszi szélben]

2016. július 15., péntek

[Zu-Ende-sein]

„Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.” 
Esterházy Péter, A szív segédigéi

Biológiailag exitus, egzisztenciál-ontológiai értelemben viszont már-nem-kéznéllévő. De mert rá emlékezni fogunk: ez nem halál.

2016. június 19., vasárnap

Zajos kávéház (Variáció Cs.T.-re)

::egy kávéház, székek, asztalok, 
egy zajos emlék; most kávéház 
megint, a zajból kihallok egy 
másik emléket: az emléked, mint 
kudarcot húztam, most vonom a 
enyémet::
egy régi kávéház, megfakult emlék, 
már nem érdekelnek a sziluettek, a 
márvány asztalok, csak emlékek, 
zajok, amiket elhagyok::

2016. április 28., csütörtök

Rövid elmélkedés a történelemről és a jóról

"Ilyen módon a metafizika kívánságának megfelelően 
kizárólag gyakorlatilag lehetséges a priori ismeretünkkel 
talán túljutunk minden lehetséges tapasztalat határán." 
Kant

A történelmi relativizmus útját állja a morális egzaktságnak. Az esszenciális jóság fölé kerekedett társadalmi hasznosság feloldja az individuum jelentőségét és fontosságát. A hasznosság elve viszont tartalmatlan akkor, ha a tudás és a tapasztalás az időben folyton változó, relatív fogalom, amely a történelem folyásában csak tendenciák mentén képes magáról igazságokat állítani, vagy, ha nem reflektál kellő egzaktsággal az individuum fontosságára és történelmi szerepére. Az igazság, ha elfogadom, hogy relatív, mindenkor a történelem függvénye, a történelmi relativizmus tendenciájáé. 

Na már most, miben áll az esszenciális jóság fogalma és lényege? Istent, mint egzisztenciális létezőt*  vagy a világ megteremtőjének törvényeit kell rajta értenünk? Esetleg az individuum szabad akaratát, amely önmagán keresztül hasznos a társadalomnak? Az igazságot, mint tendenciát? 
Egy biztos: a jó, a jóság fogalma nem lehet relatív, nem kéne, hogy az legyen. A jó fogalmát ki kell ragadni a történelmi relativizmusból**. A jó mint olyan – wittgensteini értelemben véve – egy tény, akár az egy***, az egység fogalma.

* A fizikai, teremtett világ felől nézve az egyetlen adekvát kérdést Istenre, mint egzisztenciális létezőre (és a metafizikára általában, Istentől és a hittől függetlenül is) Leibniz tette fel: "Miért van valami, miért nincsen inkább a semmi?". Ezt a kérdést később Heidegger is megismételte.

** cf. „És látta Isten a világosságot, hogy jó, és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől.” (1Móz. 1,4)

*** cf. „S’má Jisraél Adonáj Elohénu Adonáj echád.” [Halljad Izráél! Az Úr a mi Istenünk, az Úr egy!]

2016. április 27., szerda

Názir gyermeke

Megzavartam volna valamit, egy
harmóniát, amit elhagyni kész lettél
volna, nélkülem is, velem se; egy
hamis kadenciát, elhangszerelve
húznád, mint az imát Názir gyermeke,
se egyedül, se vele, amit csak ő tud
helyesen eljátszani, frazírokkal, egy
hangszer, ami nem szól, néma
dallamokkal, egy kurta jel, ami
önmaga húrja lett, a kimért idő, 
amiben végleg elveszel?

2016. április 3., vasárnap

Janus-haiku

Bús mosolyom és
ráncos homlokom íve,
elfedi kedvem. 

2016. február 21., vasárnap

[részlet]

A tóparti fövenyen feküdtek és a csillagokat nézték. Markócz Sára régi budai családba született, úri nevelést kapott; Bokády János szintén Budán élt, de a külvárosban. Sára magas, barna lány volt, Jánosnál nem alacsonyabb, ami a fiút kicsit zavarta, de mégis szerette a lány hosszú combjait, inas, izmos, vékony hátát. Ha mellette sétált, mindig kihúzta magát, akár egy katonatiszt, hogy a válluk egymagasban legyen. A lány tudta ezt, ezért sosem járt peckesen. Szerette a fiút, szerette, hogy mindig kihúzza magát, de legfőképpen azt szerette, hogy mellette volt és figyelt rá.
Feküdtek a fövenyen, a fiú a csillagokról magyarázott, de a lányt figyelte. Sára selymes hosszú haja szétterült a feje körül a dús, nyári fűben. A csillagok nem igazán érdekelték, de a fiú annál inkább. Szerette, amikor  magyarázott, bár kicsit tudálékosnak tartotta, de nem annyira, hogy zavarta volna. János éppen a fényről és a horizontról beszélt, amikor először gondolt arra, hogy megcsókolja a lányt, de ehhez még nem volt elég mersze, ezért inkább a relativitásról kezdett hosszan és egyre unalmasabban értekezni. Sára már egy ideje őt nézte mosolyogva, de a fiú nem látta, inkább egyre hevesebben próbált a fizikai valóságba kapaszkodni egy végtelenbe vesző, cirkalmas körmondattal. A lány óvatosan megérintette a kézfejét. János hirtelen abba hagyta a szónoklatot; mozdulni sem tudott, csak feküdt mereven, feszült tekintettel a Tejút mélységébe révedve. Feküdtek a fövenyen, a lány a fiút nézte és a csillagokra gondolt, a fiú az eget bámulta, de a lányt látta.

____

Hajnal volt, de Sára már kávét főzött. Álmos tekintettel állt a konyhában és várta, hogy a kotyogó fütyülni kezdjen. A vékony, hosszúkás ablakba feszített szúnyoghálóban három izgága légy zúgott; a sparhelt rózsája lanyha lánggal, hangosan sisteregve pislákolt az öreg, alumínium kávéfőző alatt. Kint már felkelt a nap, és reggeli parti szél zörgette az öreg fenyőfák tűleveleit. Éjszaka vihar volt, és ők egymás mellett feküdtek összebújva, de nem történt semmi, pedig egyikük sem aludt egy pillanatot sem. Égett a szeme, a végtagjaiban ólmos fáradság volt, mégis valami kellemesen nyugtalanító dolgot érzett; olyat, amilyet még sosem érzett, de olyat, amilyenre mindig is vágyott. A hűvös kövön egyik meztelen talpáról a másikra ácsingózva várakozott, miközben valami harapnivaló után kutatott a szemével. A tágra nyitott teraszajtón keresztül egyre melegebb levegőt hozott be a huzat. Végül sajtot szedett elő és diót, meg almát. A kemény, lyukacsos sajtot vékony csíkokra vágta, az almákat négyrét szedte és kicsumázta, de nem hámozta meg, mert szép, ropogós, piros héjuk volt, kár lett volna értük. A diót pár héttel korábban törte a terasz kövén, még olajos volt a külseje, amikor a piszkosfehér vászonzsákból egy hatalmas tányérra szórta. Aztán demizsonból egy-egy korty oportóit töltött üvegpohárba, és kivitte a teraszra. Nem tartotta furcsának, hogy reggel bort igyanak, csak azt, hogy ezt nem tartotta furcsának. Nyár volt, és nyáron minden szabad volt. Ahogy kilépett a házból, fenyőtüskék és apró kavicsok fúródtak a talpába. A tányért lassan, megfontolt alapossággal elrendezte az asztalon, miközben a túlpart homályos kontúrjait kémlelte. A kávéfőző végre sípolni kezdett. Meztelen talpa hangosan csattogott a hűvös metlachin, ahogy visszaszalad a konyhába, és egyenes, fényes haja az arcába hullott, amikor megállt a tűzhely előtt. Friss kávé illata töltötte be a szűk kis konyhát.

____

Ugyanabban a pillanatban, amikor a fiú, aki gyerek volt még, de talán annyira azért mégsem, hogy ne tudta volna, hogy veszettül szeret, és talán annyira mégis, hogy ne érezzen felelősséget mindezért; megmozdította a fejét, és bal kezével beletúrt a homlokát takaró hajtincsbe, miközben a vízen az egyik vitorlás árboca a backstag-hez csattant; és a háta mögött álló lány megérintette a vállát, ő pedig nézte a hajókat, amelyek a domboldal alján, a kikötőben álltak, hallotta a fémhuzal koccanását; a kézmozdulattól az öreg, fonott kerti szék megnyikordult alatta, és a lány egy arasznyival a jobb oldala felé lépett, hogy láthassa a fiú arcát, ahogy összeráncolja a homlokát az erős parti fényben, pedig nem szerette, hogy ezt csinálja, de a fiú arcán látszott, hogy mindig ezt csinálja, mert a ráncok apró vonalakban az arcbőrébe merevedtek a homlokán és a szeme körül; érezte a lány illatát, jó illat volt, nem illatszer vagy valami efféle, hanem a nők jellegzetes nyári kipárolgása, amelyet a napsütés csak mind jobban fölerősít; érezte hogy a lány mögötte áll, hogy óvatosan megérinti a vállát; a szeme sarkából látta ahogy mellé lép, az apró hangtalan mozdulatot, és egy szót mond, amelyet a backstag csattanása és a vitorlavászon lobogása elnyomott, de mégis meghallotta, talán azért, mert nagyon meg akarta hallani, talán azért, mert a lány bizonytalan hangja túlontúl idegen volt a monoton távoli vízcsobogás és az öreg kert fáinak susogása közepette; talán azért, mert e szó nélkül a többi szó és mondat, amelyet majd kimondanak, értelmetlen lenne.

____

János egy csukott könyvvel a kezében aludt a hintaágyban, amikor Sára kijött hozzá. Nem volt kedve az olvasáshoz, pedig érdekelte a könyv. Már régóta tervezte, hogy ezt a könyvet mindenképpen elolvassa, ha majd lesz rá ideje, de most, hogy végre lehetősége adódott az olvasásra, egyáltalán nem volt hozzá türelme. Ült az öreg, nyöszörgő hintaágyon a teraszon, egy mogyoróbokor tövében, és az önmaga által keltett ütemes nyikorgást figyelte. Először arra gondolt, hogy most biztosan unatkozik, de aztán rájött, hogy ez egyáltalán nem így van, sőt, kifejezetten élesnek érezte az érzékszerveit, annak ellenére, hogy már több, mint huszonnyolc órája nem aludtak. Az éhgyomorra megivott oportói és az olajos dió picit lelassította a mozdulatait, de a gondolatai élénkek voltak és tolakodók. Hallotta, ahogy a lány elpakol a konyhában, a tányérok zörgését és a konyhaszekrény ajtajának puffanását; aztán hallotta, ahogy mezítláb felszalad a lépcsőn a fürdőszobába, megereszti a zuhanyt és hosszan engedi magára a vizet. A tó felől felszálló gyerekzsivaj és az ismerős kikötői zajok lassan elálmosították; a fejét hátravetette, egy kis ideig az öreg ház kopott ereszét bámulta, aztán lustán végigdőlt a hintaágyban.  Egy pillanatra elszundított, talán még álmodott is valamit, amikor Sára óvatosan mellé kúszott, ő pedig felriadt; a hintaágy kilengett, és a rugók új tónusban kezdtek nyöszörögni. Nem unatkoztak, és ebben akkor mindketten biztosak voltak.


2015. december 20., vasárnap

Ízek és illatok

Úgy emlékszem, a nedves, fekete korlátnak vasszaga volt. Anyám gyerekkoromban minden nap felvitt a játszótérre, és én minden nap megszagolgattam a csúszda létráját, a kilátó korlátját és a hinta láncait. Mindig ugyanaz a kellemes, fémes szaga volt mindegyiknek, ami csak felerősödött, ha nedves időben - titokban - leszopogathattam róluk a vízcseppeket. Ilyenkor a nyelvemen éreztem a vas ízét, keveredve a régi zománcfesték és a virágpor ízével. Ez a tevékenységem nem valamiféle eltorzult gasztronómiai érdeklődésből, hanem inkább egyfajta intenzív életszeretetből és megértésigényből fakadt.
Ahogy nap mint nap bandukoltunk felfelé a Gellért-hegy oldalában, a Kemenes utca felső, kertes részén sokszor lógtak vadsóska indák a kerítéseken, és anyám megmutatta, hogy a levelének milyen érdekes, savanyú íze van, egyszeriben összehúzza a nyálat a szánkban, ahogy rágni kezdjük, még az orrunkat is megfacsarja, meg azt is megtanította, hogy a szára még ennél is savanyúbb, én meg dúdolgatva rágtam-nyeltem, míg el nem teltem vele. Ha ilyenkor felértünk a játszótérre, mindennek más szaga volt, sokkal zöldebb, sokkal intenzívebb.
Egyszer egy hűvös nyári napon, talán két-három éves lehettem, sűrű, nedves köd borította a környéket, az ablakból még a Citadellát se lehetett látni, mi pedig egy nagy kört sétálva, a Jubileumi Parkon keresztül kimentünk a Gellért Szálló fölötti, Dunára néző körkilátóhoz, hogy megnézzük a folyót-várost takaró vastag maszatot, és akkor észre vettem a kilátó kopott korlátján, hogy mennyire göcsörtös a festékrétegek alatti rozsdától, a cső alján összegyűlt száraz, lapos festékcseppektől, én meg végignyaltam a koszos vascsövet, mert nem bírtam ellenállni a kísértésnek, meg hát szomjas is voltam a hosszú sétától és a közben lelegelt vadsóskától, és anyám látta az egészet, de hagyta, hogy megtapasztaljam a harmat ízét a vascső illatával, amiért nagyon hálás voltam, mert a többi gyerek anyja biztosan rászólt volna a saját kölykére, hogy hagyja már azt a gusztustalanságot, de az én anyám csak nézett nyugodt érdeklődéssel, és hagyott tapasztalni.
Aztán haza indultunk, mert harangoztak, s út közben megtanultam, hogy a nedves pitypangot egy olyan pici gyerek, mint amilyen akkor én voltam, még nem tudja elfújni, de ha nagyobb leszek és a tüdőm is nagyobb lesz, akkor úgy el tudom majd fújni, mint apám, aki bármit el tudott fújni, de legfőképpen minden félelmemet, s én attól a naptól kezdve az utamba kerülő száraz pitypangokat mind egy szálig elfújtam, hogy ha egyszer az élet megint próba elé állít egy harmatos példánnyal, testileg és lelkileg felkészült legyek, megfelelve magam és a környezetem elvárásainak. 
Pár évvel később a húgomnak is megmutattam a vadsóskát, a vascsövet és a pitypangot, de ő inkább koszorút font gyermekláncfűből, tündérlány volt, és egyáltalán nem érdekelte a dolgok íze és illata, ezért minden tapasztalatomat és tudásomat megtartottam magamnak.

2015. október 14., szerda

Gesztenyém (ujjgyakorlat)

Rothadó avarillatban rugdalok
egy gesztenyét a nedves aszfalton,
végiggurul, keresztbe az úton,
át a kavicsos járdán, elfordulok,
hogy lássam a kopasz, őszi fák
között a bokrokban hugyozó kutyákat,
nyüzsgő sietséggel emelik a lábukat,
az egyik a gesztenyémért ugrik,
de visszafütyülik a parkba, a
gesztenyefák közé, a vizes, sáros
szarba, ahonnét a gesztenyém való,
amit most a kanálisba rúgok, mert 
irigy vagyok és kemény: ez a én 
gesztenyém, te korcs!

2015. október 13., kedd

Gesztenyém

Rothadó avarillatban rugdalok
egy gesztenyét a nedves aszfalton,
végiggurul, keresztbe az úton,
át a kavicsos járdán, elfordulok,
hogy lássam a kopasz, őszi fák
között a bokrokban hugyozó kutyákat,
nyüzsgő sietséggel emelik a lábukat,
az egyik a gesztenyémért ugrik,
de visszafütyülik a parkba, a
gesztenyefák közé, a vizes, sáros
fűbe, ahonnét a gesztenyém való,
amit most a kanálisba rúgok,
mert irigy vagyok: ez a geszt-
enyém, te korcs!

2015. szeptember 26., szombat

Metamorfózis

Az időhöz, az én időmhöz - ahogy öregszem - egyre furcsább viszony fűz. Albert Schweitzer akkor érezte először, hogy kezd megöregedni, amikor már azok a nők jöttek el hozzá szülni, akiket annak idején ő segített a világra. Most itt ülök az Akadémia könyvtárában a régészet szakos, egyetemista lányommal és örömömben halkan megvénülök. Idő és tér: tényleg elválaszthatatlanok. 

2015. augusztus 3., hétfő

Rendhagyó

Öreg barátom, Dusóczky Tamás és én, Tokaj-Hegyalja, Mád, Bortó partján, 2015.

2015. július 9., csütörtök

azért, haiku még (ujjgyakorlat)

nedves ház falát 
nap nem égeti, lelkem 
mégis kiszárad

2015. július 7., kedd

azért, haiku (ujjgyakorlat)

Csak megvénülök: 
az arcod ablakából 
lesem halálom.

2015. július 2., csütörtök

Kαιρός

Izzó percek 
sercegve pukkannak,
nem jelentenek 
semmit a cseppek 
víz nélküli tengerben. 

2015. május 31., vasárnap

azért, Jónás

A ház mellet, ahol az ablakból 
már nem láttál, a zölt spaletta 
eltakarta, hogy nézel, ültem a 
lépcsőn, je suis faché contre moi, 
vártam, hogy a mérgem csendben 
elpárologjon, a déli napon az óriás-
fenyők se adnak árnyékot, a házból 
hideg áramlott a kőre, tűlevelek a 
fűre hulltak, az árnyékból kabóca 
ciripelte ritmusra újra meg újra 
az időt; a spaletta megnyikordult, 
lent egy árboc kifordult, csattanva 
repült széjjel, temps a arrêté, 
nem léptem a tüskés fűre többet,
csak ültem a lépcsőn, a hűvös ház 
tövében, egy Nap-szilánk loccsant 
szét a tikkasztó melegben, vagy 
csak egy elégett pillanat.

azért, népdal (ujjgyakorlat)

Kimetszett arányok, 
zöld-spaletta rácsok, 
óriás fenyők szegélyezte 
árbóc csattogások.

Álmomban ott voltam, 
fülemüle szóban, 
malomkerék asztalodnál
diót ropogtattam.

Szélfútta hajnalok,
fűben elnyúlhatok,
ház tövében, napkeltében
soha nem nyughatok.

2015. május 18., hétfő

Sírköltemény

Elfogyott minden,
ami volt és ami nem,
azt hittem, az üresség is
elpusztult már bennem,
egy határtalan létező,
amit sejteni tudtam,
velem együtt kushad
korhadt koporsómban.

2015. május 7., csütörtök

azért, cédrus (dalforgács)

[hűvös árnyék lettem
pusztító melegben
parázsló öledben
száradt fel a lelkem]

2015. április 19., vasárnap

[dunánál]

arra már nem emlékszem, hogy a kavicsos 
fövenyen a kielboot félig hogyan volt, 
hogy feküdt a parton, valahogy kihúztuk, 
de akkor azt a dolgot is letudtuk félig, 
úgy rémlik, te átnéztél a vállam felett, 
az acélsodronyt megemelted, valahogy  

a stég mellett kiléptél (vagy be) a vízbe 
már nem emlékszem, kire nézve, mondtál egy 
emléket, amit csak az ért meg, aki ott van, 
ott a fövenyen, a kavicsos parton, a félig 
kihúzott kielboot mellett, félig a vízben, 
félig kint és bent 

2015. március 8., vasárnap

Nem látlak (ujjgyakorlat)

Nem látlak, csak belül, 
mint anyámat, mielőtt 
a világra jöttem, osztódó 
egész, ami él, de épphogy 
lüktet bennem, már bánom, hogy 
úgy függtem rajtad, mint 
köldökzsinórral anyámon, 
telhetetlen anyag, 
megfogant rémálom; 
csak belül látlak, egy 
saját-világban, ahol nincs köldök 
se bennem, sem anyámban, 
és magzat sincsen, csak 
sima, nyákos hasfal, 
a langyos üresség bódítva 
marasztal, elülök itt lustán, 
összegubózva; más-
világra születek, függve  
más köldökön. 

2015. február 22., vasárnap

azért, cédrus (ujjgyakorlat)

olyan volt, mint cédrus,
kiszikkadt vízéren,

fényes haja szétterült
az azúrkék égen, bús
fejét megrázta és hátra-
vetette, bronz-szemét a
fényben benne felejtette;

ó, mily mohón koldult
bennem a vad remény,
s lombjait szétfújtam
kopár hegy tetején,
déli nap parazsán
karmoltam a lelkem,
harsány-zöld ölében
lustán elmerengtem

(hajnali széllel,
hínár-füzérrel,
belekap hajába,

tekeri magára)

Richard Diebenkorn, Ülő nő

2015. február 13., péntek

összenézés

a hatalmas ablaküvegben látom a tükörképem torzulását a keresztbevetett lábak pökhendi magabiztosságát mintha valóban magabiztos lenne a remegő lábfej az ütemesen mozgó türelmetlenség a kanapé karfáján kopogtató ujjak a fej laza oldaltbiccentése a mély lélegzetek a kidagadó nyaki artéria jobbra-jobbra figyel a szív de nem lát a szem csak egy érzés csak egy hosszú másodpercnyi összenézés ami elárul

2015. január 24., szombat

A történelemcsináló-ember

"Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság. 
Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki. 
Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet. 
Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye. 
Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét. 
Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése. 
Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi."  
Idézet Magyarország Alaptörvényéből (2011. április 25.)

Jó volna a történelemtől tanulni. Jó volna megérteni, hogy mit mond, mire utalnak benne a dolgok*, de ahhoz, hogy ezeket megértsük, kívülről kéne látnunk mindent, ami és ahogyan van, de ez nyilvánvalóan isteni aspektus lenne. Az istenek pedig nem közöttünk járnak, a panteista istenkép logikailag nem fér össze a történelmet irányító mindenható fogalmával. A történelmet – még ha az utóbbi évszázad meg is tanított minket a környezeti változók tiszteletben tartására, de legalábbis figyelembevételére – az ember irányítja, belülről. Éppen ezért mindig csak az utólagos, késői megértés és értelmezés lehetősége marad meg akkor, amikor a folyamatokban rejlő kauzális összefüggéseket szeretnénk megérteni és feltárni. A történelemcsináló-ember pedig megszállottja saját nagyságának, s ez a kóros tudati elváltozás ad újból és újból erőt a magabiztos, de annál drámaibb pusztulástörténetének. Az emberiség története önmagában szab határokat és önmagának tesz hamis eskütételt arra, hogy egyediségében megóvja a katasztrofális határátlépéstől, ahonnét még „nem tért meg utazó”.
Jan Vermeer "történelem allegóriája"

Jó volna a történelemtől tanulni. Jó volna megérteni, hogy a jelen lényege és tulajdonságai a jövőből nézve vajon mit jelentenének. Mit jelentenek azok az események, amelyeket most elszenvedünk, amelyekben élünk, és amelyek úgy peregnek le a szemünk előtt, hogy valójában egyáltalán nem értjük, miben áll a jelentőségük. Vajon száz év múlva mit tartunk majd arról, ami most körülvesz?

Olyan a világ, akár egy hatalmas tüntetés. Rettentő sok ember gyűlik össze viszonylag kis helyen; tülekednek, kiabálnak, lökdösődnek, verekszenek, majd idővel odébbállnak, hogy máshol tegyék ugyanezt. De mi marad a tömegjelenet helyén? Eldobált kacatok, táblák, papírfecnik, vérző sebesültek vagy halottak. Amíg bent állunk az események "közepén", talán fogalmunk sincs, hogy a tömegben tőlünk tíz méterre állókkal mi történik, talán azt sem tudjuk, hogy miért vannak ott, mi motiválja őket, holott látszólag egy cél végett tülekedünk, ahogy arról sincs tudomásunk, hogy élnek-e még vagy már eltaposta őket a környezetük, akár egy tébolyult elefántcsorda. Utólag, az események lezajlását követően, amikor már csak a történelem marad a helyszínen, hirtelen értelmet nyernek a dolgok – rálátásunk lesz. Az idő az eseményekben, a történelem az események maradékaiban ragadható meg.

Az aranykor mítosz, amelyben a történelemcsináló-ember megláthatja értelmezhetetlen jelenvalóságának idealizált archetípusát, az az eszményi és eszményiségében hazug határpont, amely hamis történetiségével egyszersmind végpontja is a történelemnek mint olyannak. Az aranykor a jelenből nézve az a megfoghatatlan, fetisizált történelmi eszménykép, amely volt és amely eljövendő, de a mindenkori-jelen pillanatok számára fájóan irreleváns. Valószínűleg az emberiség aranykora és az új aranykor eljövetelének lehetősége abban a pillanatban szűnt meg, amikor – Rousseau-val szólva – az első történelemcsináló-ember, akinek eszébe jutott, hogy egy darabka földet elkerítsen, így szólt: ez az enyém. Az együgyű emberek, akik pedig ezt elhitték és azok is, akik nem, maguk is történelemcsinálókká lettek, akiket kiüldöztek, vagy még inkább, akik maguktól kisétáltak a Paradicsomból, hogy egy bármilyen társadalomban éljenek.

Jó volna a történelemtől tanulni. Jó volna, ha akkor értenénk meg azt, amit mond, amikor mondja, de ez képtelenség. A történelemcsináló-ember belevetettségében és elvakult magabiztosságában determinált, ebből fakad a történelem folyamatos déjà vu attitűdje. A dolgok utólagos megértése nem óv meg az ismétlődéstől. Az ez-az-enyém-típusú történelemcsináló-ember pedig garanciája annak, hogy a mindenkori emberi közösségek tovább álmodozzanak egy olyan világról, amelyben kikerülnek az ismétlődés körforgásából, képesen arra, hogy a pillanatokat megértsék és beteljesítsék. 

*Írhatnánk "tényeket" is, talán helyesebb volna; lásd Wittgenstein, Logikai-filozófiai értekezésében foglaltakat.

2014. december 29., hétfő

Belül (ujjgyakorlat)

Homlokom vésett karcait takarom 
csontkupola-mennybolt kínjaim előtt, 
toronyóra-pupillám lüktető terében
számolom a pazarlón elütött időt.

2014. december 28., vasárnap

Zsámbék (ujjgyakorlat)

Marjult kövek közt bujkáló  
por-ízű nyári szél, 
átjárja Zsámbék romjait, 
áttört rózsaablakán gót 
csipke-rojt hagyta ott 
foghíjas mérmű-szirmait.

2014. december 24., szerda

Szúfi forrás (ujjgyakorlat)

Kútba merültem az éjjel,
elmeláng gyúlt fel a méllyel,
langy álmok hűsítő hangján,
pengett egy hárfa-szivárvány.

Kútba merültem az éjjel,
elmeláng fúlt el a méllyel,
pogány dalt búgtak a kövek,
mint kerengő ős-dervisek. 

2014. december 19., péntek

Búkergető (ujjgyakorlat)

Kano Osanobu, Bird and Flower
Ború-ága rámhajolt,
lombja éjszakának -   
cseresznyevirágban, 
tücsökmuzsikában,
magamra találok, 
mást nem is kívánok.

2014. december 17., szerda

Csónak (ujjgyakorlat)

Fagyott hattyú-víz szomorúfűz alatt,
jeges káka közt kinyúló csónakvég, 
loncs kötelének hurkán, dermedt kezemmel oldanék.

Greg Dunn, Neurons Painted As Japanese Scrolls

2014. december 16., kedd

azért-sziluettek

nem kérhetem számon, amit számon kérnem 
az időtől kéne, merülve folyvást a félelembe, 
egy márvány-dohányzóasztal mellől, áthajolva 
éveken át, folyvást merülve, folyvást félelembe, 
karodba, múltba, végtelenbe, egy dohányzó- 
asztal, amely felől az ön-kísértés sziluettje 
(költők és írók, a prózám, hogy akkor áthajoltál 
hozzám) az arcom köré fagy, körülrajzol egy szó, át-
hajoltál az asztalon hatvanhatszor, át, hogy számon 
kérd, amit nem kérhetnél, sziluetted az arcélemnél,
ott van minden félelmemben, más kísért, más úton

2014. december 14., vasárnap

álom (2010)

nem volna jó, hogy elmenjek, amikor nem szabad lépni a sötétben, a kongó körfolyosó, mint holmi kerengő vezet keresztül a házon, a rács mentén, áll, cigarettára gyújt, néz lefelé, ahogy elmegyek mellette, néz szótlanul, cigaretta sercen a kezében, ahogy a falat súrolom, a vakolatot, körbe-körbe, már tíz éve rovom a folyosót, más is dohányzott már az udvaron, meg sem mozdul, kiszorított

a kuka felől tompa puffanás, jó napot, magának is, kapucsapódás, csend megint, ugyanaz a fojtott hangtalanság, mint ami rendházakban szokás, vagy temetéseken a sír felé menet, a lépteimet figyelem a sárga, mocskos kövön a sötétben, amikor nem szabadna, hogy én ott legyek

Idő (2012)

Hallgatom az óra kalimpálását, megpróbálom a szívmozgásomat hozzáigazítani, de mindig elcsúsznak egymástól, mert a légzésem a nagy igyekezetben és koncentrációban felgyorsul, attól meg a pulzusom kezd szaporázni, ezért teljességgel lehetetlen összehangolni az időt és engem, úgy is mondhatnánk, hogy egy relatív, idő nélküli ember vagyok, aki megpróbálja kalibrálni magát éjszaka, hogy nappal metrikus életet élhessen, de negyvenkét éve él a pontatlanság, az időtlenség kattogásában.

Kósa Gyuri bácsi (2012)

Alpesi fenyők, mint gyerekkoromban, amire emlékszem vagy csak vélek emlékezni, talán nem is velem esett meg, talán meg sem esett, hogy a galyatetői Nagyszálló teraszán láttam az öreg zeneszerzőt fürdőzni a napsütésben, feltűrt ingujja alól kilátszódott májfoltos alkarja, a zongorázástól eres kezek megpihentek a kékre festett karfán, dúdolt, nem nézett ránk, csak mosolyogva bólintott, hogy észrevett, és akkor a fenyőfa egyik ágáról a másikra ugrott az a rigó, miközben vadul fújta a magáét és akkor az öreg kinyitotta a szemét, hogy megnézze a konkurenciát, de semmit sem látott, mert szembe sütötte a nap, mi meg ott álltunk és vártuk, hogy felénk forduljon, de csak a felesége jött oda, hogy kézen fogjon minket és bevigyen a lakkfekete Steinway zongorához, nekem viszont még mindig a rigó volt az eszemben, a limonádé és a nápolyi sem érdekelt már, pedig gyerek lévén fenemód szerettem az ilyen dolgokat, hanem néztem kifelé, néztem, ahogy az öreg felkelt, a korláthoz sétált a fenyő elé és eltakarta a rigót, eggyé olvadt alakja a fenyőfával, a Kékestetővel, a fűszaggal, a zenével és mindennel, amiről hetven utolsó éveiben a nagy dolgokat gondoltam.

Első lépés kifelé az emlékezetből (2012)

Bámészkodva állok a viharfelhők alatt. A fülledt melegben semmi sem mozdul, mégis érezni az esőszagot, a felvert por és a kora nyári virágok illatát. A fekete-bíborlila felhők olyanok, mint a barokk katedrálisok freskói – itt-ott kirajzolódni látszik valami, aztán megint csak habok és áttörő napsugarak a cirádás felületen. Amennyire az emberi túldíszítettség taszít, annyira lenyűgöz a természet gigantikus és valódi egyszerűsége. Néhány csepp eső esik a vállamra, de tudom, hogy ez még nem a zivatar, az még messze van; előbb szélnek kell lennie, az hozza majd az igazi vihart. Az ingemen sötét foltokat rajzolnak a vízcseppek, de pár pillanat múlva elhalványodnak és eltűnnek.

Az emberiség történetében úgy kergetik egymást az ismétlések, ahogy egyik esőcsepp a másikat. Megszületünk, színesedünk, halványulunk, felszáradunk, s közben tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy hová esünk, a folyamat mit sem változik. A buddhisták hisznek benne, hogy a párolgással újból esőcseppekké leszünk, talán ideig-óráig elidőzünk egy viharfelhőben, de valamiért mindig visszakerülünk a körforgásba, újra és újra.


Bámészkodva állok a viharfelhők alatt. Azon gondolkodom, hogy ma megpróbálok hosszabban látszódni ebben a gyönyörű körítésben.

Jákob, de lajtorja nem volt (2012)

Ma éjszaka tusakodtam az Angyallal, de lehet, hogy hajnal volt már, amikor az összes hibám, fóbiám, kigondolt és elkövetett bűnöm a nyakamba zuhant. Olyan elemi erővel tört rám az Isten, mint a szökőár, nem hagyott lehetőséget magyarázatra, sunyi mellébeszélésre – minden penge éles és tiszta volt, gyötrően kíméletlen. Nem párbeszéd volt, hanem dörgő kinyilatkoztatás, s ha nem történik valami, a következőre elvitet az Ördöggel.

Most úgy érzem magam, mint akit kihányt magából a világ. Azzal próbálom menteni a helyzetet, hogy talán mégsem vagyok ilyen ocsmány ember, de a hajnali napfényen kívül nincs mellettem semmi sem. Ha ilyen vagyok mégis, élni sincs jogom!

Rettenetes éjszaka volt ez, soha nem éltem át ilyet. Át kell gondolnom a dolgokat.

Húrelmélet (2012)

Minden dolognak van egy igaz és egy hamis oldala. Az igaz úgy viszonyul a hamishoz, akár az elemi részecske a galaktikus párjához. Minden csak arány kérdése. Egy kijelentés akkor tekinthető igaz állításnak, ha a benne szereplő dolgok egyszersmind tények is, azaz a világ dolgairól tényszerűen közölnek valamit – de nem "túlnyomó többségben", hanem kizárólagosan.

G.I. halálára (2012)

Eleresztetted a kezemet, amikor a meredek sziklára
másztam, hogy szörnyethalok-e, nem érdekelt,
egyedül, a szürke bazalton, már nem fogódzkodom,
te sem karmolod a lelked, hogy fájjon a hiányod.

futás (2012)

nem vagyok benne biztos, hogy medvehagyma illat volt az, vagy csak kakukkfű ázott a többi növénnyel az erdőben, amikor az agyagos talajon megcsúszott a lábam és elgondoltam azt, hogy mindezt leírom, mint egy nagyregényt, mert a pillanatba oltott életet, a csúszást, a meredeket meg kell örökíteni, hogy tudjam, honnét jött minden, ami az illatból fogant és a mozdulatból él, az emlékezést

2014. november 26., szerda

nagy kétszínű folyó (2007)

a patakba gázolok a jéghideg víz szinte égeti a lábamat az erek és inak mentén gyenge fájdalom hasít végig a testemen a meder közepén megállok és a sodrást figyelem a nadrágszáram térd fölé hajtom mégis vizes az alja lassan egyre feljebb szívva magában a vizet amíg a sötétkék vászon hozzá nem tapad a combomhoz sárgásvörös bükkfalevelek úsznak sebesen lefelé ahogy elérik a lábamat lassan körbeússzák majd a hátam mögött az örvény lehúzza őket a csillogó fodrozott víztükör alá hosszan nagyon hosszan állok ott és nézek felfelé a forrás irányába ahol még minden tiszta és tudom hogy mögöttem már minden mocskos emberszagú és ihatatlan nincs állat amelyik lentebb inna a patakból amíg én benne állok amíg én itt vagyok a patakban

Requiem két suszterbogárért (2009)

Nem, szó sincs arról, hogy meg akarnék halni! Sőt! Éppen arról van szó, hogy nem, de akkor eszembe jut az a bogár, akire körülbelül egy órával ezelőtt léptem rá véletlenül az utcán, a játszótér melletti park aszfaltján; talán suszterbogár volt, vagy talán inkább suszterbogarak, mert azok rendre összetapadva kószálnak a földön – olyan komikus, velük kapcsolatban mindig eszembe jut a metroszexuális kifejezés, csak másképpen, nem úgy, ahogy hagyományosan érteni szokták, hanem úgy, hogy ezek mindig kétfelé akarnak szaladgálni, hol egyik erősebb, hol a másik akarata érvényesül, hol ide, hol oda, néha megállnak, várnak, aztán megint szaladnak egyenesen, az egyik előre, a másik hátra - hanyatt-homlok; nagyot roppantak a cipőm alatt. Szerintem feltapadtak a talpamra, mert semmi nyomát se láttam a földön az öldöklésemnek, de most, hogy állok kint a Dunaparton és a kamerát piszkálom, eszembe jutnak megint, hogy talán már a cipőtalpamon sincsenek, talán már a többi suszterbogár sem emlékszik rájuk – nyomtalanul eltűntek a világból, én meg itt állok a kamerával és megint azon ügyeskedem, hogy nyomot hagyjak magam után arra az esetre, ha esetleg valami nagyobb dolog eltaposna. Heidegger szerint az exitálás még nem jelenti szükségszerűen a halált, mert a halál csak a felejtéssel következik be, akkor, amikor már a kutya sem emlékszik az emberre, amikor már az emléke sem él, márpedig akkor a bogarak nem haltak meg, mert haláluk a lelkemen szárad még legalább két-három napig. Olyan fura dolog az, ahogy mi emberek a halál utáni dolgokat kezelni próbáljuk! 
Gondolkodtam. Vajon a suszterbogarak most a másvilágon vannak? Van egy bogármennyország, ahonnét fehér fénytől övezve néznek vissza jóságos tekintettel rám, megbocsátóan, hisz nem tudhattam, hogy mit cselekszem – mint egy falusi tisztaszobában Szűz Mária a komód feletti zsánerképről? Vagy a halál utáni létezés csak az ember privilégiuma lenne? 
Matatok a kamerával, sajnos beremeg az állvány az exponáláskor; valószínűleg elmosódott lesz a kép, túl nehéz a gép, nem bírja a vékony, háromlábú fotóállvány. Ez is probléma. Meg az is, hogy valamiért nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy minden csak kitaláció, a bogarak, a kamera, a Dunapart, minden; és én meg addig kell, hogy exponáljak, amíg jó dolgom van, mert utána feltapadok egy gumitalpra és se dicsfény, se Szűz Mária, csak a süket feketeség és roppant nyomtalanság.

Moszkva tér (2009)

a tömegből gyerek fúrja ki magát, négy-öt éves lehet, szemüveges, kicsit kövérkés forma, arcán nyugtalanító vonások, lufit tart a kezében, hármat csokorba kötve, rosszul öltözött, de tisztának tűnik, az apja alacsony, tésztaképű ember, ócska, talponálló borozó ajtajából szól ki a kislánynak, de az nem figyel rá, nézi a Moszkva tér hullámzását a vastag, opálos lencséken át, döcög a sor, a rádióban híreket mondanak, a gyerek mellé érek, nézem a piros kabátot, a kopott, széttaposott bakancsokat, a boldogtalan, foghíjas mosolyt, a révült, megmerevedett tekintetet, fagyott gyerekkezét, az ernyedt lufikat, az egész szánalmas látványt – elindul a sor, de pár méterre a sarkon megint megáll, koldus lép ki az úttestre, ficamos mozgású huszonéves nő, puffadt, vörhenyes arcú, átbiceg, rám se néz

Jóbnak Isten megmutatta az egész teremtett világot, hogy lásson; nekem elég volt a Moszka tér is, hogy belássam, Nietzsche-nek igaza van: ha az ember sokáig néz a mélységbe, akkor idővel a mélység majd ő belé néz. Nem születünk azonos esélyekkel, az önsorsrontás úri huncutság.

2014. november 18., kedd

(Benned éled újra...)

Benned éled újra a tavasz,
elfújod konok-zord telem, 
pokolból mennybe fölkiált, 
ki jégvirágok közt jött velem.

2014. november 10., hétfő

Ringató - gyerekkori emlék (ujjgyakorlat)

Kiemelt emlékeimből az idő,
ölében ringat egy pillanat,
tükörképemben látom vézna jobb kezem,
ahogy balnak hazudva magát, rám mutat.

2014. október 26., vasárnap

Nyárutó (ujjgyakorlat)

Vihar-port fújsz a szemembe, 
pörgő homokszemeket, 
nyárutó-ősz lombkoronámat 
tépi szét fiatal életed. 

2014. október 20., hétfő

"...idővel minden kitisztul..."

(internetről; átalakítva, Solnay 2014.)

2014. október 18., szombat

aranyvessző (ujjgyakorlat)

kincsem-aranyvessző, 
bajban búfelejtő, 
hamura szórt gyémánt-hímpor,
múltam elfedendő 

zöld-ágról szakajtott, 
lángnyelvben hamvasztott, 
mirtusz-csillag ragyogásban,
kérgem lehántatott

szikra tűzben égjen,
nyárfa-aranyvessző,
kisarjadjon ujjbegyéből 
fájdalmas haragom

2014. október 4., szombat

ember (ujjgyakorlat)

embert üt az ember
mogyoró vesszővel
hiába jajgatok
izzó-félelemmel

férges koporsóba
rakjatok, rakjatok
marék agyag helyett
parazsat dobjatok

2014. október 2., csütörtök

Megrekedt gyász (ujjgyakorlat)

Megrekedt gyász - mondod nevetve a saját hangodon, 
ló fogaid száradó lepedőként futnak végig a felső ajkadon.  
Megrekedtél, te múltba révedő élő halott!  
A nyöszörgő búbánat fonná körbe az alkarod, 
hogy gúzsba kötve röhögd az anyádat, 
te ostobán nyihogó, lélektelen állat! 
[...] majd ha kéreg-múltam
végül mind lehámlik rólam, 
megrekedten itt, a mindennapokban, 
a felejtés legyen a barátom, 
s rád nehogy emlékezzek, 
hogy ló fogaid ellen ne vétkezzek. 

2014. szeptember 11., csütörtök

regölő

nem tudom, de tagadom, 
nincs formám, se alakom, 
göndör lelkem kitépted, 
vad kutyáknak vetetted 

lépni kell, hogy maradjak,
vad patakba fulladjak,
rántsa fodros életem, 
pokol mélyre nélkülem

2014. szeptember 1., hétfő

Bogár-megváltó

Kitin páncél alá bújtam, 
Ganajt túrtam, felborultam, 
Kitépték a szárnyamat, 
Megfeszítnek harmadnap. 

Parafára dísznek tűznek, 
Onnan halva majd levesznek, 
Ágy fölé, ha feltesznek, 
Álmaikban kísértek.

2014. augusztus 26., kedd

függőség (ujjgyakorlat)

bennem ragadt, feltapadt a homlokomra 
belülről, nem látható módon,
   nehogy kikopjon,
   nehogy én se lássam,
   nehogy elhibázzam – 
      hogy felragadtál belülről a
      homlokomra, láthatatlanul

2014. augusztus 22., péntek

Mánfa

Solnay Dénes János, Mánfai Árpád-kori templom, 2014.

2014. augusztus 13., szerda

Jegenyék (ujjgyakorlat)

Jegenyék nőnek a testemből, 
Égbeszökő lidérces álmok, 
Angyalokhoz azokon járok, 
Emberarcú démonok elől.

2014. július 28., hétfő

Parázs-haragon járok megint

Üres-magába révedő 
üszökember támad fel, 
egy pusztul, ott kettő kel, 
üszök üvölt az üszökkel.

Kiszámolós (ujjgyakorlat)

Pogány szívem bánat rágja, 
pitvar-kamra visszaránt, 
összerándul, lüktet egyet: 
milyen Pál? 
fordult már? 
többet már nem kalimpál,  
Úr Jézussal uzsonnál.

Hold-árnyék regölés

Hold-árnyék vakságban fogantam,
Markomban vérrögöt forgattam,
Hatujjú kezemmel megfogtam,
Kígyóval bölcsőben ringhattam.

Démonok énekét,
Farkasok éjjelét
Magamban hordoztam,
Viharból elhoztam.

2014. július 26., szombat

Már nem (Múzsa-töredék)

Te voltál
Lelkem, 
Alakom,
Formám;

Kibontanám, ha tudnám 
Oltalmazó neved, 
De ha megteszem, 
Óhajod ellen vétek.*

*eredeti verzió

2014. július 22., kedd

Nyüzsgés (W.S. nyomán)

Hínáros mocsárban megbúvok, 
köd-hajón árnyék-rúd imbolyog, 
sehol egy meghajló nyárfabot, 
amiben megkapaszkodhatok. 

Tajték-gerincű alakok, 
ne húzzatok, ne húzzatok! 

[...]

2014. július 19., szombat

Eröltetett menet (ujjgyakorlat)

Láttam, hogy nem jó,
ahogy a szöveg sem, de
neki írtam, hogy értse, 
elhúztam a kezem, az ujjaim 
nem fonták be az övéit, 
a terhet is letettem, mert
a hegyen át, ahol mentünk,
hogy mérhessük: idő és
légzés hogyan változik, 
és hogyan bennünk az 
érzés: vagyunk együtt és 
külön, már nem szóltam 
semmit, kifulladtam, ahogy 
elnyújtózva a földön 
belém hazudta a reményt.

2014. július 2., szerda

Akiba - gyerekdal (ujjgyakorlat)

Patak mozgású,
sebes folyású,
tavakon átvágó, sziklákat elvásó,
harmad napra, hajnaltájra,
harmatcseppkén
elpárolgó.

Mózes bolondja,
Krisztus ősatyja,
csipkebokron, fakereszten,
síró tőkén, vaskereken,
vág eleven csontjába,
jól besózott húsába.

Levegőt a tűznek,
a tengernek esőt,
lámpafényes bogártáncot
sötét árnyékának,
hajlott alakjának - 


fénnyel jövendőt!