A tóparti
fövenyen feküdtek és a csillagokat nézték. Markócz Sára régi budai családba
született, úri nevelést kapott; Bokády János szintén Budán élt, de a
külvárosban. Sára magas, barna lány volt, Jánosnál nem alacsonyabb, ami a fiút
kicsit zavarta, de mégis szerette a lány hosszú combjait, inas, izmos, vékony
hátát. Ha mellette sétált, mindig kihúzta magát, akár egy katonatiszt, hogy a
válluk egymagasban legyen. A lány tudta ezt, ezért sosem járt peckesen.
Szerette a fiút, szerette, hogy mindig kihúzza magát, de legfőképpen azt
szerette, hogy mellette volt és figyelt rá.
Feküdtek a
fövenyen, a fiú a csillagokról magyarázott, de a lányt figyelte. Sára selymes
hosszú haja szétterült a feje körül a dús, nyári fűben. A csillagok nem igazán
érdekelték, de a fiú annál inkább. Szerette, amikor magyarázott, bár kicsit tudálékosnak
tartotta, de nem annyira, hogy zavarta volna. János éppen a fényről és a
horizontról beszélt, amikor először gondolt arra, hogy megcsókolja a lányt, de
ehhez még nem volt elég mersze, ezért inkább a relativitásról kezdett hosszan
és egyre unalmasabban értekezni. Sára már egy ideje őt nézte mosolyogva, de a
fiú nem látta, inkább egyre hevesebben próbált a fizikai valóságba kapaszkodni
egy végtelenbe vesző, cirkalmas körmondattal. A lány óvatosan megérintette a
kézfejét. János hirtelen abba hagyta a szónoklatot; mozdulni sem tudott, csak
feküdt mereven, feszült tekintettel a Tejút mélységébe révedve. Feküdtek a
fövenyen, a lány a fiút nézte és a csillagokra gondolt, a fiú az eget bámulta,
de a lányt látta.
____
Hajnal volt,
de Sára már kávét főzött. Álmos tekintettel állt a konyhában és várta, hogy a
kotyogó fütyülni kezdjen. A vékony, hosszúkás ablakba feszített szúnyoghálóban
három izgága légy zúgott; a sparhelt rózsája lanyha lánggal, hangosan
sisteregve pislákolt az öreg, alumínium kávéfőző alatt. Kint már felkelt a nap,
és reggeli parti szél zörgette az öreg fenyőfák tűleveleit. Éjszaka vihar volt,
és ők egymás mellett feküdtek összebújva, de nem történt semmi, pedig egyikük
sem aludt egy pillanatot sem. Égett a szeme, a végtagjaiban ólmos fáradság
volt, mégis valami kellemesen nyugtalanító dolgot érzett; olyat, amilyet még
sosem érzett, de olyat, amilyenre mindig is vágyott. A hűvös kövön egyik
meztelen talpáról a másikra ácsingózva várakozott, miközben valami harapnivaló
után kutatott a szemével. A tágra nyitott teraszajtón keresztül egyre melegebb levegőt
hozott be a huzat. Végül sajtot szedett elő és diót, meg almát. A kemény,
lyukacsos sajtot vékony csíkokra vágta, az almákat négyrét szedte és
kicsumázta, de nem hámozta meg, mert szép, ropogós, piros héjuk volt, kár lett
volna értük. A diót pár héttel korábban törte a terasz kövén, még olajos volt a
külseje, amikor a piszkosfehér vászonzsákból egy hatalmas tányérra szórta.
Aztán demizsonból egy-egy korty oportóit töltött üvegpohárba, és kivitte a
teraszra. Nem tartotta furcsának, hogy reggel bort igyanak, csak azt, hogy ezt
nem tartotta furcsának. Nyár volt, és nyáron minden szabad volt. Ahogy kilépett
a házból, fenyőtüskék és apró kavicsok fúródtak a talpába. A tányért lassan, megfontolt alapossággal elrendezte
az asztalon, miközben a túlpart homályos kontúrjait kémlelte. A kávéfőző végre
sípolni kezdett. Meztelen talpa hangosan csattogott a hűvös metlachin, ahogy
visszaszalad a konyhába, és egyenes, fényes haja az arcába hullott, amikor
megállt a tűzhely előtt. Friss kávé illata töltötte be a szűk kis konyhát.
____
Ugyanabban a
pillanatban, amikor a fiú, aki gyerek volt még, de talán annyira azért mégsem,
hogy ne tudta volna, hogy veszettül szeret, és talán annyira mégis, hogy ne
érezzen felelősséget mindezért; megmozdította a fejét, és bal kezével beletúrt
a homlokát takaró hajtincsbe, miközben a vízen az egyik vitorlás árboca a
backstag-hez csattant; és a háta mögött álló lány megérintette a vállát, ő
pedig nézte a hajókat, amelyek a domboldal alján, a kikötőben álltak, hallotta
a fémhuzal koccanását; a kézmozdulattól az öreg, fonott kerti szék
megnyikordult alatta, és a lány egy arasznyival a jobb oldala felé lépett, hogy
láthassa a fiú arcát, ahogy összeráncolja a homlokát az erős parti fényben, pedig
nem szerette, hogy ezt csinálja, de a fiú arcán látszott, hogy mindig ezt
csinálja, mert a ráncok apró vonalakban az arcbőrébe merevedtek a homlokán és a
szeme körül; érezte a lány illatát, jó illat volt, nem illatszer vagy valami
efféle, hanem a nők jellegzetes nyári kipárolgása, amelyet a napsütés csak mind
jobban fölerősít; érezte hogy a lány mögötte áll, hogy óvatosan megérinti a
vállát; a szeme sarkából látta ahogy mellé lép, az apró hangtalan mozdulatot,
és egy szót mond, amelyet a backstag csattanása és a vitorlavászon lobogása
elnyomott, de mégis meghallotta, talán azért, mert nagyon meg akarta
hallani, talán azért, mert a lány bizonytalan hangja túlontúl idegen
volt a monoton távoli vízcsobogás és az öreg kert fáinak susogása közepette;
talán azért, mert e szó nélkül a többi szó és mondat, amelyet majd
kimondanak, értelmetlen lenne.
____
János egy
csukott könyvvel a kezében aludt a hintaágyban, amikor Sára kijött hozzá. Nem
volt kedve az olvasáshoz, pedig érdekelte a könyv. Már régóta tervezte, hogy ezt a könyvet mindenképpen elolvassa, ha majd lesz rá ideje, de most, hogy végre lehetősége adódott az
olvasásra, egyáltalán nem volt hozzá türelme. Ült az öreg, nyöszörgő hintaágyon a
teraszon, egy mogyoróbokor tövében, és az önmaga által keltett ütemes nyikorgást
figyelte. Először arra gondolt, hogy most biztosan unatkozik, de aztán rájött, hogy
ez egyáltalán nem így van, sőt, kifejezetten élesnek érezte az érzékszerveit,
annak ellenére, hogy már több, mint huszonnyolc órája nem aludtak. Az
éhgyomorra megivott oportói és az olajos dió picit lelassította a mozdulatait,
de a gondolatai élénkek voltak és tolakodók. Hallotta, ahogy a lány elpakol a
konyhában, a tányérok zörgését és a konyhaszekrény ajtajának puffanását; aztán
hallotta, ahogy mezítláb felszalad a lépcsőn a fürdőszobába, megereszti a zuhanyt és
hosszan engedi magára a vizet. A tó felől felszálló gyerekzsivaj és az ismerős
kikötői zajok lassan elálmosították; a fejét hátravetette, egy kis ideig az
öreg ház kopott ereszét bámulta, aztán lustán végigdőlt a hintaágyban. Egy pillanatra elszundított, talán még álmodott
is valamit, amikor Sára óvatosan mellé kúszott, ő pedig felriadt; a hintaágy kilengett, és
a rugók új tónusban kezdtek nyöszörögni. Nem unatkoztak, és ebben akkor
mindketten biztosak voltak.
Elfogyott minden,
