Bolond kantáta (ujjgyakorlat)

Krisztus urunk  
országára,
dalolok egy kantátára.

Ódát írok, 
leánykérőt,
ágyékomnak búfelejtőt. 

Nyugtot sehol nem remélek,
hitben égő konok lélek;
ingyen semmit nem adnak,
ára van a szavamnak.

Nyomorúság: vágyakozás a neved.

Szépművészeti Múzeum

Solnay Dénes János, Szépművészeti Múzeum (részlet), 2014.

Pszichológus-töredék (ujjgyakorlat)

Kint, a nyitott erkélyajtón át, 

valami madár, talán harkály 

kopogott a fán, bezárt mellkasomban, 

akár a metronóm, ütötte a delet oda-

oda mondva az artériám […]

Hogy majdnem szétvetett a 

súly? Kívül és belül a hatalmas, 

zúgó atomok […]

Kimondtam [...] nem jó az, 
ami én vagyok.

Ich und Du :: csökkentett gravitációban

üres holdra járok

mondom: úgy élek, mint csökkentett gravitációban a súly; 

de nem könnyedén vagy félvállról - inkább légiesen, komolyan nem véve a talajt, amit egy pillanat alatt elfújhat a szél a talpam alatt kupacokba máshol, 

hozzám közel vagy távol

jön a szél: jön, valami [más]világból, ahol mások fújják a szelet az [e]világba, bele a pupillába, hogy karcos legyen a nézés és véres a látvány, eső se legyen, csak megfakult szivárvány, amit mi tartunk majd kézzel, amíg bírjuk a súlyát...

de talán már szivárvány is csak úgy van, mint én és te, jelenben és múltban - 

a csökkentett gravitációban 

Döntés, eldöntés

A szabadság elsősorban a választás szabadsága; a pillanatonként meghozott döntések sorozata, amelyért a mindent mozgató akarat vállalja, ha vállalja a felelősséget. A döntésképtelen akarat a befolyásolhatóság szubsztanciája, a tömegigény diadala az egyén felett. Definíciók egy társadalomra: demokráciára. 

De mi van akkor, ha a dönteni képes egyéni akarat döntésképtelenné válik? Mi van akkor, ha a józan ész felülkerekedik az akaraton, ha a tervszerűség mögött megbúvó káosz fekete lyukként nyeli el a gondolkodó és döntésre képes akarat mozgási energiáját? Mi van akkor, ha a tömegigény győz és az egyén - mozgási energiájától megfosztva - megszűnik individuumnak lenni? Mi van akkor, ha ténylegesen nincs már alternatíva, nincs meg az eldönthetőség lehetősége, s ezáltal lesz döntésképtelen az akarat? Definíciók egy társadalomra: diktatúra. 

Posztmodern, április elé

Igaz is, nem is. Ez posztmodern, nem mondani konkrét dolgot valamiről, valakiről. Nem állítani tényeket, elmosni. Mert hát: lehet-e tényigazság meghatározás nélkül? Aligha. A kreatív elme játékossága a szigorú tudományok felett, merő kérdésfeltevés, kilépés a válaszadás elemi szabályai alól. Önfeloldozás. Ez nem "-oldali", ez "-századi" probléma; a ki nem mondás, a fel nem vállalás nem lehet a kreativitás megnyilvánulása. 

Teremtő erő-e a posztmodern, és egyáltalán: modern-e? 
A francia forradalom a Bastille-jal együtt Isten örökkévalóságát is lerombolta. A modern ember már nem az Istentől, hanem az Istenről való tudás birtokosa; a metafizika és a teológia egyre inkább lingvisztikai kérdéssé válik, a világ megismeréséhez nincs szükség Istenre, mindenhatósága a formális definíciók megalkotásánál kiküszöbölhetők. A posztmodern ezen túllépve már magát az univerzalitást kérdőjelezi meg. A posztmodern a humán tudományok nem-filozófiája, az ösztönös tagadás és ki nem mondás, körülírás zsákutcája. Ezzel szemben a reáltudományos vizsgálatok megmaradtak a modernitás állapotában és fejlődnek benne azóta is; ezen túllépni csak az áltudományok voltak képesek, ahol a tényszerűség nem szükségszerű kritérium. Ami a reáliáknak áldást hozott, az a szellemtudományok elcsökevényesedését jelentette. A posztmodern pont azáltal nem modern, hogy nem tűri a tényeket, nem új minőséget teremt, hanem a teremtett világot mitologizála újra. Igaz, a tapasztalat azt mutatja, hogy minden zsákutcából van kijárás. Visszafelé, az útelágazáshoz.

Folytonosság és párhuzamosság

"Sok minden félbeszakad, elakad, abbamarad. Felhagytam végül az újságírással is, miután még egy nagy reggeli lapnál megpróbálkoztam. Úgy látszik, a világ ilyen szakadásos. Ezeket a szakadásokat a lelkünk nem veszi szívesen, nem is mindig tudja követni, elfogadni, magáévá tenni: folytonosságot kíván. A folytonosság azonban előfeltételezi a végtelen fogalmát, tényleges létezését – hogy például a párhuzamos egyenesek ott találkozhassanak, vagy hogy egy görbének két, egymáshoz bármilyen közel fekvő pontja között mindig legyen még sok más pontja is. A természet világában, úgy látszik, nincsen folytonosság és végtelen." (Ottlik Géza, Próza)

Solnay Dénes János, Nyíradony, 2014. Color

Solnay Dénes János, Nyíradony, 2014. B&W

Nagyon hideg (ujjgyakorlat)

Jégkristály szembogarad,
ujjbegyed fagyott párna,
Ne kiálts farkas után, ha
kezed fogom a parázna
hidegben.

nekem úgy add

nekem úgy add, hogy 
ne kérjem se szóval, 
se tettel; vedd, csak 
vedd el, amit lehet, 
amit úgysem adnék
neked 

hajnal

madárhangok, villamos kattogása 
a hűvösvölgyi út villái között, 
autógumik szörcsögése az esős 
aszfalton, mint a mátrai műúton 
gyerekkoromban - vártam a fehér 
ladát az erdő mögött, fel-
felbőgött a motorja, a hegyoldalon 
visszaverődött a hang, ahogy most 
a pasarét szórja a zajt, a télben 
jött tavaszt, a madárhangokat, 
rigók és galambok hangját, az el- 
illant emlékeket

Szent Iván (ujjgyakorlat)

Fenyőfa ága, moha virága,
szarvas bőgés éjszakája, 
farkaskölykök vicsorgása,
vércse Isten kerülgeti, 
védő szárnyát kiterjeszti, 
galamblelkű világára, 
fészekhagyó fiókára -
   emésztő tűz a szeméből, 
   rejtezik a napkeltétől, 
fenyőfa ága, moha virága, 
Szent Ivánnak éjszakája, 
pogány ének muzsikája.

hajló nyárfa

(milyen fűre hajtsam fejem, 
milyen pázsit bír el engem?)

csönd volt előttem,
csönd lesz utánam,
közötte a hajló nyárfa 
törzse roppanása

Nem láthatom

Nem láthatom már többet,
nincs arca, amit eltakarna,
hogy ne lássa a redőket a
homlokomon, már másnak
vág barázdákat szigorú
tekintete, nincs arcom, hogy
eltakarnám a ráncaimat előtte,
mert nem láthatom többet.

Éjszaka (ujjgyakorlat)

Napnyugtakor izzó borban,
Holdfényben nyugtot remélek,

Éjfélkor holtak közt alszik az élet,
Hajnalban örök kárhozattól félek.

Látlak benne

Mit ér az, hogy látlak benne, 

mint magamban, ha gyűlölsz 

egy emléket, amit sosem éltünk 

át? A teraszra lépve, rajta az a kabát, 

amit apjától kapott, évek óta 

kopott nadrág feszül rajta, akár az 

élete - szűkre szabott, foltokkal, 

lyukakkal van tele.

                                          Mondom

az a kabát, az apjától kapott, manírok

mind, a pipa, amit sosem gyújtott meg, 

a könyv, amit hozott, hogy kérkedjen vele,

az át nem adott mondatok, kipróbált

mozdulatok, a nyughatatlan, pusztító  

szerelem, a sosem volt igazság,  

a lyukak a kabáton, a lyukak

benne és bennem.

Héraklész az ágyban

…újra kell születnem. Két kígyót tartok a kezemben, két kígyó fojtogat. A nyakamra tekerednek és lassan végeznek velem. Újra kell születnem, de mindenhol kígyók vannak. Újra és újra rám tekerednek. Két kígyót tartok a kezemben. Fojtogatnak. Újra és újra. Az élet csak két kígyó között…

Harmincnyolc napja...[befejezetlen]

Harmincnyolc napja már, akár
Jónás a pusztában, hogy ülök,
mint aki vár, egy szóra, egy ujjra,
ami rávési az emlékezet koronáit
a megkerült múltra - egy húrra írt
élet, pendül az úd, ez már tök-
dal, száraz ciráda egy andalúz
keresztény másvilágra,
egy ki nem mondott szóra,
egy hangra, ami visszavisz
a megkezdett útra, b'résit bárá -
lassan újra és 
újra teremtett képére engem

minden, ami vagyok, 
lehetetlen.

Impresszió

…felhők mögül a túlpart, akár egy történet a gyerekkoromból, sejtelmesen elő-előbújik, ahogy  magasan, a hegyek felett a szél elfújja a párás, nedves levegőt, a régi emlékek úgy hajtják egymást a fejemben, arcok, formák, mozdulatok jönnek elő és tűnnek el, nem látok tisztán, nincs éles kontúr, csak maszatos, pára lepte táj, egy berendezett világ, tárgyak, mint történetek, ide-oda tolhatók, sakkfigurák, impressziók, Kháron ladikja úszik át, Nagymaros, Visegrád, álom szerint…

Solnay Dénes János, Dunakanyar, 2013.

Gránátalmák

Akiba

Ez nem lehet valóság, nem te és nem is én, 

állok bambán a Sion hegyén, elbocsátásra 

hiába várva, Isten ujja a kőtáblákba vájja a 

bűnöm, már nem bírom, nem is tűröm, hogy 

itt legyél velem – évek óta lehámlottál rólam.

Nem én vagyok

Fent a csillagos égen, 

Fent a Göncöl-szekéren, 

Az emléked megkopott, 

Mint a Tejút, ha felragyog, 

Mögötte a csillagok, ott az 

Üres végtelen, a sima 

Csillagporos égen, 

Már nem vagyok!

Nem én vagyok!

capitoliumi libák

felharsansz hajnalban, 

amikor elmegyek a napkeltével, 

a nedves aszfalton bordás 

lábnyomom rajzol emléket 
a szürke flaszteron, 

ahogy lépek lapítva, sunyin 

lopva az időt, mint akinek 

árnyéka sincsen, mint aki 

régtől itt volt, 

de már nincsen

Spártai

Őszi levelek ropognak a talpam alatt. Minden rendben van addig, amíg nem gondolkodom. Lassan tényleg teljesen megutálom a gondolataimat, inkább elképzelek valakit magam helyett és belehelyezem az életemet. Általa kezdek el új gondolatokat álmodni magamról és arról, hogy mi vagyok: egy tulajdonságok nélküli ember, aki valaki más, mint saját maga.

Azt hiszem, hogy a pszichiátria ezt a skizofrénia klasszikus, de ártalmatlan iskolapéldájának tekintené, viszont nekem ez az önutálat a belső mozgatóm, egyfajta indirekt létbizonyosság, amely támpontot jelent a maszatos valóságban. Ki én, ki más?

Úgy gondolom, az ember életében csak stációk léteznek, és ezek minden esetben halállal végződnek. Ez természetes. A skizofrén viszont folyton meghal és egyre kevésbé van kedve feltámadni. Aztán végül már nem születik újjá, hanem megül a mélyben és úgy pislog onnan a fénybe, mint vak ló a veremben.

A puha, agyagos földbe süpped a cipőm. Minden rendben van. Én nem én vagyok, nem is lehetnék. Én egy normális ember vagyok. Spártai vagyok. Minden spártai hazudik. 

A

[szövegromlás]

...homokban forog a szemem, fájdalmas éjszaka [...]

újra és újra, hogy tőrt szúrtam-e kibe?, mikor?; 

buggyan a vér a sebekből, spriccel az artéria [...] két 

kezem van! két tenyerem! befognám az összes sebet, 

[...] ujjaim közt vékonyan [...], hogy meghal az életem!, 
s vele hal a baj, ami én vagyok [...] hajnalra nyomtalan 
[...]pusztulok.

Üzenet

November elején halt meg. Csak néhány családtag temette; az igazán öreg embereket már kevesen kísérik a sírhoz, végül is mindenki egyedül hal meg, néha magányosan. 

Meleg volt, késő tavaszi meleg, pedig a sírásók a fagyott talajért több pénzt kértek, de nyoma sem volt a dermedt földnek, ragadós sárban tolták a koporsó alatt nyikorgó kordét. 

A rögök úgy kopogtak, akár annak idején, amikor a nővérét temették, habár akkor nem nyílt ki a koporsó, amikor leengedték. Most félrecsúszott a fedele, ő meg visszanézett a ragyogó kék égre, utoljára. Úgy feküdt a koporsóban, mint pár évvel azelőtt a hegyi nyaraló teraszán a kempingágyban, akkor se lehetett tudni, él-e még. Az öregek úgy alszanak, ahogy a holtak fekszenek, nyitott szájjal, hangtalanul, beesett arccal. A gyerekek ilyenkor ösztönösen kikerülik őket. 

A sírhalom sosem árulja el, hogy mekkora ember nyugszik alatta, az a néhány centi csak az élőknek fontos, a holtaknak már nincs méretük. Az akármekkorák örökké fekszenek saját földkupacuk jótékony takarásában. Aztán már úgy sem. 

November elején halt meg. A minap egy üzenetet küldött, hogy már jobban van. Időn túli üzenetet. Megértettük.

Ami nincs most Budán

Gyárnegyed Budán,

ez nem valóság, ott nincs ilyen – mélykék égbolt alatt a nap, éles fények, jobbra kémények és acélcső rengeteg, út szeli át a tájat; balra a vákuum törte tájat fák szegélyezik. 

Mit látok? Honnét a látkép és kié? Ez nem velem történt, máskor egy más-én látta volt a fákat, a hideg, kékbe oltott tájat, a rideg valóságot, a hamisan igazat, egy másik világot– 

ahol az agyonvert magányt a flaszteron olcsó nők vonszolják, mint áldozatát a nyüszítő hiéna, vagy madártávlatból a sziklacsúcsot mászott – körültekint, mint aki látott már ilyet: egyedül állok! Hol itt a szó?! Hol a hang, se égő bokor, se útmutatás; csak várakozás, újra és újra, életek jönnek, lesz aratás, vetés – 
az életem talán sejtszintű tévedés. 

Már nincs Budán gyárnegyed.

még egy levegő

minden igyekezet kevés, amikor a tenger háborog és a hullámok átborulnak a taton, a fej felett, a mindenek felett

talán Noénak kéne lenni, talán csak nem elég átvinni a szerelmet, talán csak vicsorogva kéne a fogunk közt megszűrni az életet – légzés ki-be, ki-be, 

a csipkebokor mellé vágyom, ahol még tűz volt az Isten és nem emésztett fel, ahol még elég volt a kopott ruha, nem is volt más, nem is kellett 

minden igyekezet kevés, hajnali négy óra, sosem alszom el, sosem ébredek, 

köröttem a vízben merülő életek

Megkésett nyelvóra: Die Frage nach dem Sinn von Sein

„Seiend ist alles, wovon wir reden, was wir meinen, wozu wir uns so und so verhalten, seiend ist auch, was und wie wir selbst sind”. Magamba mélyedek. Az elfüggönyzött szobában ülve maradni volna helyes, de csak sétálok a szék körül körbe-körbe, Zirkel im Beweis egyre beljebb és beljebb. (Dvorak „Újvilág” szimfóniájának Largo tétele illik ide, ha lehet ilyet mondani, vagy talán Kubrick 2001 Űrodüsszeiája, az a jelenet, amikor a hatalmas műhold a Kék Duna keringőre forog pokoli lassúsággal.) Valamikor régen a Margitszigeten a romok körül biciklizve volt ilyen érzésem, de az ördögi volt, circulus vitiosus-fajta, ahol vorausgesetzt minden, ami még nem volt, de amit kimért a Teremtő kinek-kinek a maga faja szerint. Mondom: körben járni; mint Escher-lépcsőjén, vagy „Hamlet-malmán”, fel és le, amíg el nem jutunk a tudat legmélyére, saját poklunk eleven bölcsőjébe. Úgy tartják, az agytörzsből pattan ki minden gyilkos gondolat, s mint valami kóbor, elszabadult szikra, át-áttöri a fölötte elterülő rétegeket, míg a felszínre nem fúrja magát.

Megállok. „Bin ich froh?” Lehetek?

Kínai tea

…egyik talpamat rakom a másik után, szépen lassan; a lábujjaimat a homokba nyomom, miközben az elől lévő sarkammal mindig rátaposok a hátsó lábfejemre, amitől kibillenek egy pillanatra, majd lépek tovább. Semmi sem történik, csak homokszemek szóródnak a megsüllyedt lábnyomok helyére; finoman, szépen visszaperegnek a sarló alakú, vékony gödrökbe. Apró, csillogó kristályok szorulnak a körmök alá, feketére színezve a körömágyat és a köröm alatti rózsaszín réseket. Megfordulok, a bordaizmok megfeszülnek, ahogy a törzsem kifacsarodik a hírtelen mozdulattól. Nem látok semmit! Nyomtalanul eltűntem…

***

Találtam még egy doboz teát, amit Kínából hoztam. Valahogy becsúszhatott a többi kacat mögé a polcon, mert kibírta ezt a három évet bontatlanul. Amikor a kezembe vettem tudtam, hogy semmi baja sem lehet, meg azt is, hogy amikor felbontom, ugyanazt az illatot fogom érezni, amit abban a belvárosi sikátorban éreztem, ahol vettem. Óvatosan feltéptem a papírzacskót és füstös zöldtea illata csapott föl belőle. Olyan szag, mint Pekingben; mint amilyet a Déli Kapu melletti, lampionok között kóválygó pizsamás kínaiakkal zsúfolt hutongban ácsorogva éreztem. Emlékszem, hogy milyen furcsa, néha gyomorforgató volt ez a tömény zsír és füstszag, még azokban, a tehetős turistáknak nyitott pazar teázókban is, ahol végül fillérekért megvettem ezt a csomag füstös, dél-kínai zöldteát.

Ha az ember leönti a hosszú, összesodort leveleket forróvízzel, először feljönnek az edény tetejére, majd lassan elkezdik ereszteni azt a cserzőlé színű folyadékcsíkot, amitől pár perc múlva az egész elszíneződik és megillatosodik, majd lesüllyednek az edény fenekére, szétnyílnak és láthatóvá válik rajtuk az erezet – ilyenkor az átlátszó üvegedény szép, zöldes-barna színűre vált. 

Ez az egész tulajdonképpen iszonyúan unalmas, de íze van, ahogy az életnek is. Aztán elillan...

Vérvörös falak

„Szélben hagyott fölkiáltás
ciprusárnya hajladozz." (F. G. Lorca)

Ez is amolyan elírás, mint a Hajnali háztetők; talán a harmadik cím, a harmadik próbálkozás a vérvörös falakra. Sem illat, sem hangok – emlékek csupán bennem, de valóság odakint: forróság, közhelyek nélkül.

Solnay Dénes, Hajnali háztetők, Beirut, 2007

Ötvenkettedik jegyzet

Nem tudok aludni. Hajnali fél három, nem vagyok képes az ágyban maradni, ezért farmert húzok, meg egy kitágult fehér pólót, a kék pulóveremet a nyakam köré csavarom és kisétálok a kertbe. Meleg van, de érzem, hogy a Dunakanyar felöl hűvös esőszagot sodor a gyenge szél. Visszaballagok a konyhába és főzök egy jó erős kávét; fémbögrébe öntöm magasról csorgatva, hogy hűljön közben egy picit, és szokásomtól eltérően még cukrot is szórok bele, hogy ne legyen olyan keserű a szám, ha már ilyen szép hajnalt sikerült kifognom. 

Petitől a születésnapomra Beethoven zongoraszonátáit kaptam meg Sviatoslav Richter előadásában – magamhoz veszem a lejátszóval együtt és visszasétálok a kertbe. Ismerem ezeket a darabokat egy korábbi, 1992-es felvételről. Volt idő, amikor az F-dúr szonátát nagyon szerettem, mindig a Balaton jutott róla az eszembe, meg a vitorlázás. Most is nagyon tetszik, első hallásra nem is fedezek föl különbséget a két előadás között.

A kávésbögre olyan forró, hogy pár perc múlva már képtelen vagyok a kezemben tartani – ez a probléma a fémbögrékkel; magam sem tudom, miért ragaszkodom annyira hozzájuk – ezért leteszem a kerti asztalra; …Allegretto…, hörpintek egyet, a cukros, meleg folyadék végigsiklik a gégémen; újabb esőillat-löket, mögöttem megrezdülnek a leanderbokrok babérszerűen száraz levelei. Pirkad; a napkorongot még nem látom, de szinte már világos van. Bemegyek a könyvemért: Margaret Atwood Pénelopeia; mi tagadás, nekem kicsit erőltetett, de elolvasom, mert baráttól kaptam és barát dolgozott rajta sokat, meg hát nem is hitvány írás vagy ilyesmi, csak nem olyan erős, mint amilyeneket én szeretek. (Most veszem észre az első különbséget: Richter sokkal tisztábban játszik, sokkal pontosabban, mint az Oleg-Kagan-lemezen – picit talán nyugodtabb, ha az ő esetében lehet ilyet mondani…)

Plútó kutya ugatására eszmélek. Elaludtam a padon. Szegény négylábú, bizonyára mehetnéke van – kamaszodik a fickó, nem kárhoztatható, ha nem bírja a bezártságot. Összeszedem a cókmókom és bemegyek a lakásba. A zörgésre Eszter néz föl az ágyában, mint egy megriasztott cickány; hatalmas szemeit álmos tudatlansággal forgatja. Nevetnem kell, de nem akarom fölröhögni – még megsértődne… 

Na, ma sem aludtam sokat, de már egyáltalán nem bánom.

Ötvenegyedik jegyzet

Kibámulnak az üvegablakon. A lámpa zöldre vált, autók húznak el dübörögve, egy busz, hatalmas füstfelhőt eregetve, ahogyan az öreg dízelmotor panaszosan felhörög az indulásnál; motoros és biciklista, gyalogos és futó – mind-mind egyenesen előre, mintha dróton húzná őket valami a végtelenből; mintha tudnák, hogy miért van minden – együgyű akarattal a céltalanságban.

Kifelé bámulnak, nézik az életet tükörképük hátterében. A belső csend hatalmas metronómként kattogva pumpál a fülükben; feszült figyelem a kiüresedő töltekezésben – a levegő óriásbogár-atomjainak cirregése tompítja a hasztalan várakozás őrjítő monotonitását. Szólni kéne tán, vagy szólni vágyni – elmondani bármit, megnyílni és betemetkezni a mondatok alá – megbújni égő csipkebokorban...

 

...feszes nyugalom; a tekintetek csak a végtelenben találkoznak...

Beirut II.

Mindent szétbombáztak a környéken. Egy részét felújították, a többit viszont úgy hagyták – szétlőve, kilyuggatva, vagy félig rombolva. Tőlem balra egy erkély mögött a fürdőszoba falicsempéje látszik, kilógó betonvasak, mellette íróasztal és könyvespolc. Talán egy tanáré lehetett (legalábbis én erre gondolok), irodalmat tanított a beiruti egyetemen, de mindene odalett, ezért elköltözött innét. A falon valami kép lóg, de túl messze van, nem látom. Olyan, mintha kiharaptak volna egyet a házból, de nem ízlett és otthagyták. 

Utcagyerek rohan el mellettem, hatalmas almát rágcsál; apró ujjai feketék a mocsoktól. Visszafordul és elém áll. Vigyorogva néz föl, nézi a kezemben a kamerát. Nincs kedvem lefényképezni sem őt, sem a romot, nem érzem magam elég tapasztaltnak a feladathoz. Megáll, beleharap az almába és vár. Nézi a gépet a kezemben és eligazítja a haját. Úgy teszek, mint aki fényképezni készül, de kevereg a gyomrom az egésztől. Az arcomhoz emelem a keresőt és matatok valamit, aztán leengedem és hamiskásan buta vigyorfélét eresztek el. Megsértődik. Érzi, hogy becsaptam. Áll és vár, de most már dühösen és dacosan. Nincs mese, le kell fényképeznem a kis krampuszt, bármennyire is ellenemre van. Ostoba kép lesz ez egy ostoba embertől, egy kívülállótól, aki csak hiszi, hogy büntetlenül kattogtathat itten. Lefényképezem; hangosat klattyan a masina. Rám sem néz, hanem harap egyet az almából és peckesen elmasíroz mellettem. Elindulok. Száz méterrel később kitörlöm a képet, pedig jól sikerült, nagyonis, de semmi jogom sincs megtartani. Megcsináltam, sikerült, de mégis üres és kegyetlen lett. Ez most nem technikai kérdés.

Tíz perccel később még mindig a gyerekre gondolok, meg arra, hogy vajon mitől volt ilyen vidám. Nem értem ezt az egészet. Beirut fele teljesen ütött-kopott, a másik fele meg gyönyörűen felújított – már-már túlságosan is, de az arcokon semmi különbséget sem érzékelek. Teljesen mindegy, hogy valaki öltönyben, vagy egy lyukas nadrágban sétál az utcán, hogy a legújabb jeeppel, vagy egy kimustrált, harminc éves ronccsal száguldozik a szűk sikátorok között, nyugalom és kiegyensúlyozottság tükröződik az arcán. Érzem, hogy valami nagyon más, mint otthon, de csak szépen lassan kezd derengeni, hogy mi az… mégsem vagyok képes összefoglalni, viszont sokkal jobb kedvre derülök tőle.

***

Leülök a szálloda éttermében és kibámulok fáradtan az ablakon. 

Az öreg az autójában, egy kétszázas Mercedes, hó fehér, meg minden, ül és egy csomag salátalevelet tépdes – minden levelet külön-külön, a végeiknél, hogy ne legyen keserű, és rakja ki az ablakon rezzenéstelen arccal a szemetét, miközben kétpofára zabálja a maradékát, a vastag, eres leveleket, és hozzá valami kiflifélét is, meg húst, de lehet, hogy sajtot. Tulajdonképpen undorító amit csinál, de csak nézem, mert ő itt a tulajdonos, övé ez az egész kóceráj, ez a belvárosi szálloda vagy nyolc emelettel és úszómedencével, amit persze bezárt már, mert vendég egy szál sem, de őt ez egy cseppet sem zavarja a salátalegelés közben. Nézem, hogy milyen förtelem ez az egész rágicsálás, nyammogás, hogy milyen kis töpszli figura, kurta, arabos bajuszkával, pók hasával, bokában végződő barna nadrágjával – olyan öreg suttyónak tűnik, pedig valódi föníciai, a görög írás alapjainak megteremtője, a tengerek meghódítója, szóval lenne mire felvágnia – de ő csak a salátát vagdossa, vagdossa kifelé a kétszázas merci ablakán, és néha böffent egyet-egyet a rengeteg zöldségtől. Nézem elborzadva, nézem őt és nézem a halmot; nézem, ahogy saját szállodája elé dobja förtelmes reggelijének maradékát.

Polüphémosz jut eszembe. Hogy miért?

Beirut I.

Nincsenek madarak? A nyomasztó korahajnali hőségben csak a közeli minaret müezinjének hullámzó kántálását és a tengerparti út forgalmának türelmetlen dudálását hallani. A szállodai szoba erkélyéről jól kivehető a szétlőtt és üresen álló Liberty Holtel kísérteties sziluettje és foghíjas neontáblája, néhány távoli toronyház sejtelmesen világító ablaka és egy rádióállomás csúcsfényei. Aztán csak korom sötétség és sós pára, amely rátelepszik az egész városra, mint egy hatalmas vattacsomó.

Lent, a szálloda bejáratánál apró kávézó üvegablakai mögül hallani fojtott beszélgetést. Messze érezni az égő vizipipák émelyítő illatát. Gyertyafényes helység, a bent ülők árnyéka kísértetiesen hullámzik a falon – egy alak lép ki, mankót tart a hóna alatt. Elbilleg az egyenes utcán. Autó jön, öreg Mercedes, hátsó lámpái nincsenek, megáll és egy nyurga kölyök ugrik ki belőle. Beszélnek valamit, aztán visszaszáll és tovább hajt. 

Jobbra lent az utca végén egy Phoenicia-benzinkút áll. Elolvasom a sercegő reklámtábla szövegét és magamban arra gondolok, hogy néha mennyire mulatságos dolog, hogy mindez igaz. Kutas lép ki a bódéjából, valamit matat egy csapnál, majd unottan visszasétál. Láncon függő fémkanna nyikorgása töri meg a csendesen monoton utcazajt. Olyan ez az egész, mintha megrendezték volna, minthacsak valami hatalmas katasztrófa előkészítése lenne. Volt idő, nem is olyan régen, amikor talán ugyanígy és ugyanezek az emberek, ugyanezek a zajok előzték meg a bombázásokat, vagy egy lesben álló gépfegyveres tüzelését. Volt idő, hogy ez így volt, de erre itt most senki sem gondol – viszont erre csak valamivel később jöttem rá.

Amit először éreztem, amikor beleszippantottam a korahajnali beiruti levegőbe, örökre itt lesz az orromban és az emlékezetemben. Úgy viszem majd magammal ezt a libanoni pillanatot, ahogy Salamon vitte annak idején a cédrusfákat.

Mosómedve

Recseg a hajótest, korhadt eresztékein feltartóztathatatlanul szivárog be a múlandóság felhígult üledéke. Inak, izmok, csontok, izületek – mind megannyi erőszakos ellensége a tudattalan gondolkodásnak. A test figyelmet követel: balra fáj, jobbra sajog, a tüdő levegőért sikít; a rettegés a test melegének poklából figyeli önnön erejét.

Jaj, mennyire nehéz már elviselnem magam!

Negyvenhatodik jegyzet

Egyszerű a képlet: az értékes dolgot az értéktelentől az értéke különbözteti meg. Paradox módon minél értéktelenebb valami, annál jobban ragaszkodunk hozzá, míg az értékeseket nem becsüljük, mert elbizakodottságunkban eleve a magunkénak érezzük. Később aztán kiderülhet, hogy semmi sem értékes (és ez többnyire ki is derül), de addigra már elvesztettük a józan ítélőképességünket, így mérlegelés nélkül állítunk fel elméleteket saját zavarodottságunkra és mentséget a bennünk kialakult értékválságra. 

Az utolsó állapot az, amikor a dolgok értékét az határozza meg, hogy birtoklom-e vagy sem, illetve az, hogy hatással van-e rám, vagy sem.

Negyvennegyedik jegyzet

[Tegnap hatalmasat buktam a motorommal a zuhogó esőben; jó nagyot röpültem és csúsztam a Pasaréti út aszfaltján, de néhány perc „tudat-pihenés“ után folytattam az utamat. Már nevetek az egészen. Lassan olyan vagyok, mint egy akcióhős a film háromnegyedénél, vagy egy emberforma robot, akiből kiállnak a rugók, de még mindig megy előre. Tiszta vicc, ahogy begipszelt csuklóval, szakadt bokával és meglehetősen „ambivalens“ belső tartalommal kergetem Teremtőmet a kísértésbe, vagy kirendelt Őrangyalomat a hiperaktivitásba. Meg nem mondom miért csinálom, de valami hajt előre, aminek még nem tudom az okát. Most viszont törött lengőbordával és néhány méretes vérömlennyel a mellkasomban mutathatok be újabb attrakciókat nem-létező közönségemnek; és ez így megy már több, mint fél éve.]

Kölcsönösség

Hogy elmúlt minden! Az új tavasz, a régi tél, elrohant mellettem minden és én nem is éreztem, hogy megfordult velem az idő, meg a világ is. Pedig fordult az, mind a kettő, mint valami kenetlen, nyikorgó szélkakas; nem észrevétlenül, nem sebtiben, hanem olyan komótos-félén, olyan dermedten lassún, ahogy az óbudai háztetőkön forogtak a bádogfigurák harminc évvel ezelőtt. Most meg itt állok az éjszakai Balaton parton, hallgatom a békazajt, a távoli, vízparti morajlást, az árbócok halk és monoton koccanásait és nem tudom, hogy mi változott meg, csak azt, hogy már semmi sem olyan mint volt, és azt, hogy ez már így is marad. 

A hajó tatjára nem fekszem ki. Ez nálam amolyan elvi kérdés, vagy inkább ösztönös undor. Oda nők szoktak kiterülni, akiket nem érdekel a vitorlázás, csak fekszenek lustán, mint egy gumimatracon és kelletik magukat a napsütésben. Aki a taton elnyúlik, az nem vitorlázik, hanem csak ott van és kész. Ámbár, üldögélni én is szoktam hátamat az árbocrúdnak döntve és nézem a vizet magam előtt – de az szemlélődés, figyelem és gondolkodás összessége, nem holmi unott ringatózás. Ez fontos különbség. Aki kifekszik, az behunyja a szemét és bármire gondolhat, aki viszont nyitott szemmel nézi a vizet, az szükségszerűen asszociál a környezetére. 

Lehet, hogy nincs igazam, de ez egy cseppet sem érdekel. Már hozzászoktam. 

– Kölcsönösség?! Olyan nincs! – nyikorogta sértetten a rozzant szélmalom és egyik lapátjával alaposan tarkón vágta az elcsigázott Don Quijotét.

Hamarjában nem is tudnám megmondani, hogy mikor kell folyóba lépni, és mikor kell állóvízbe. Mindkettő egyaránt fölkeveredik, ebben nincs különbség; mindkettőben felkavarodik az iszap, szürkére színezve a vizet, vagy (medertől függően) elmozdulnak a kavicsok új helyre telepedve, aztán egy újabb áramlás, vagy egy újabb örvény tovább gurítja, vagy éppenséggel a helyükre sodorja őket. Talán kiszámítható a mozgásuk, talán kaotikus, ki tudná megmondani? (Kép: Max Ernst, The Virgin Spanking the Christ Child before Three Witnesses, 1926)

Harminckilencedik jegyzet

Eszterrel olvasunk, ő az ágyon, én a fotelban. „Mit olvasol papa?“ „A filozófiáról. Te?“ „Én Sáráról.“ Visszafordul. Nézem, ahogy fekszik hason és mozdulatlanul olvas tovább. Kérdeznék még tőle, hogy milyen Sáráról, de nem akarom zavarni. Biztosan tudnom kéne, hogy ki az a Sára, így hallgatok szégyenemben, nem árulom el a tájékozatlanságomat. „Nem tudod milyen Sára? Ugye nem tudod?“ Meg sem fordul, csak kuncog magában. Kamaszos arcátlansággal kinevet. Ej ha! Elkap a méreg. „Miért, te talán tudod, hogy milyen filozófiáról olvasok?“ Hátrafordul. „Miért, van több is?“ Mosolyogva tovább olvas.

Az ember mekkora hülye tud lenni, ha zavarában nincs eszénél.

Harmincötödik jegyzet

Vastag piros filctollal a monitorom közepére vésem: A világ dolgok és sosem tények összessége! Erektől duzzadó hatalmas ököl folyik ki a képből, hogy iszonytató erővel vágjon álcsúcson, majd egyenként ráfeszülnek a csontos ujjak a gégémre és kiszakítják belőlem a saját, erőtlen hangomat. A hajam tépném, de nincs mivel. Se kezem, se akaratom, amivel új érzékszerveket növeszthetnék, amivel elérhetném, megtapinthatnám a valóságot. Rohadt világ ez, alamuszi patkányokkal teli férges kalitka; az alom ürülékes, ragadós és öntudatos. Mint a légy, úgy köpi be a világ a tényeket a középszerűség ocsmány és kiábrándító egyszerűségével.

Elmerülök a sárban, talán úgy nem leszek maszatos.

...ahol Füst Milánt olvastam

A törzshelyem, ahol Füst Milánt olvastam, és ahol egyedül szeretek ülni, mert besüt rám a nap.

Solnay Dénes, Asztalom, 2007.

... mint Füst Milán III. (töredék)

„– Az asszonyok nem szeretik a bölcseket. – Rendesen a gyors, fürge embereket kedvelik.”

A tárgyakhoz és emberekhez fűződő kapcsolatom már régóta ám-bi-vá-lens, hogy úgy mondjam. Legfőképpen a kényszer szüli ezeket a kötődéseket, bár nyilvánvaló, hogy akadnak közöttük kivételek is. A „meg tudod csinálni”, illetve a „meg tudom csinálni” mondatok és mondatrészek a mindennapos szóhasználatban olyan ’családi hagyomány’ félék, amelyeket megszegni férfiatlan és jószerivel lehetetlen dolog is, hisz ez a „tradíció” ránehezkedik mindenkire, ha kell, ha nem, és felőrli minden ellenállását. Ha valami nincs úgy, az azt jeleni, hogy még nincs úgy, de aminek úgy kell majd lennie, vagy különben … olyan nincs.

[...]

„Ne berzenkedj: kibírod 

/jobb híján/ a jót is.” (G.I.)

...mint Füst Milán II.

„Olyan vagyok, mint anyám, még a jóakaratom is erőszakos.“

Ülök az autóban és a kormányra meredek. A szélvédőt elborította már a pára, rajzolhatnék is rá, de nem teszem; csak bámulok magam elé és várom, hogy elmúljon minden körülöttem. Déjà vu télen, mint akkor, amikor nincs lélegzet, nincs kicsapódás, nincs langyos téli napsütés, de van meleg és szikkasztó kétely, és van süvítő hallgatás, percegés a műszerfal felől – áldott összeomlás: az igazság allegóriája. Igen, függő lettem, és az is maradok. Bejutottam a Kertbe és csodáltam a virágok sokszínűségét, ettem gyümölcsét, ittam tiszta forrásából, de túl soká maradtam tétlen, belefelejtkeztem nagyszerűségébe, miközben mások összetaposták a rózsákat és megették a fákról az érett szemeket. Bent maradtam, de kifelé vágyok; bent maradtam, de itt halok majd meg. Ülök az autóban és a kormányra meredek. Maszatok jelennek meg az oldalüvegen, kígyók, vonalkák, szavak – talán egy „A“, meg felkiáltójel; gondoltafoszlányok szutykos és hazug kivetülései.

Hű, indulnom kéne végre! „Dolgoznom“ kell menni, hogy legyen lágy kenyér, meg tükrös mézeskalács. Ezekre vágytam egész életemben!

… mint Füst Milán I.

„Halottak: Isten különös teremtményei.”

Úgy képzeltem, hogy amikor nagyapám meghalt és én kilenc évesen otthon feküdtem betegen, lázasan, akkor ő beült megint a vadászgépébe és felszállt, áttörte a földi gravitációt, a külső szférákat, a naprendszert, a galaxist, és csak repült-repült – és repül mind a mai napig – iszonyatos sebességgel a világmindenségben, a nem-múló végtelenben az üvegtetős vadászgépén, és néz ámuló tekintettel a mozdulatlan csillagködökbe, az ürességbe, miközben folyvást csak ránk gondol, akikben újjászületett.

„Hát nem elég szórakozás maga, az, hogy élek? – Az emberek ezt mily gyakran elfelejtik rosszkedvükben.”

Solnay Dénes, akikben..., 2007. január 28.

Ecseri

Tér az, amit magam köré teremtek, és amiben ezáltal valamilyen módon érzem magam, amiben tudatosan vagyok. Időtlen dolog ez, nem feltételez semmifajta rohanást, kapkodást, hogy ekkorra, meg akkorra; nem időzít és nem vesz el az időből, hanem mindentől függetlenül önállóságot teremt és felelősséget a kialakított térséggel szemben. Az én terem nem lehet démokritoszi „üres“, vagy „semmi“, de lehet „határtalan“, sőt, talán határtalannak is kell lennie, hogy elveszettnek, magányosnak érezhessem magam benne, vagy ostobának, ha épp ahhoz van kedvem. 

Reggel korán keltem, hogy kedvemre elpiszmoghassak a piacon régi dolgokra vadászva. Találtam is hamar egy múltszázadi dohányzóasztalt, megalkudtam az árussal és már vittem is az autóhoz, aztán vissza megint, hogy a szódásüvegek és régi cigarettatárcák között turkálva valami kincsre leljek. Volt ott harmincöt éves Kossuth, meg mezítlábas Fecske is egy bontatlan paklival, és szivardoboz temérdek, fém és papír egyaránt. Kis idő elteltével már az árusokat néztem inkább, mert a sok kacat között ők az igazán érdekesek, ahogy otthonosan mozogva a szétdobált, kirakott, kiállított lomok között kedélyesen üvöltenek egymással, vagy harsányan röhögnek ízléstelen vicceiken, ordenáré kiszólásaikon. 

Egy lámpára kezdtem alkudozni, a fiatal gyerek meg ordítva hívta az apját; jött is egy bumfordi figura, barna kordnadrágban, pörge kalappal a fején és mondja, hogy igazából a lámpát a feleségének vette, mert ilyen több nincs itt a piacon, ne is keressek, és nem adná el, ha nem lennék neki végtelenül szimpatikus, de az vagyok, meg fiatal is, kell hát egy ilyen állólámpa a lakásba, úgyhogy megválik tőle, de csak nehéz szívvel, és lássam csak, kivel hozott össze a sors, basszam meg, de neki a szíve akkora, hogy ad egy lámpaernyőt is hozzá, és ennek csak huszonöt így az ára, csak a felesége meg ne tudja… Én meg ott álltam egy kornyadt lámpával, meg egy meglehetősen „gatya“ lámpabúrával és az édesanyjába kívántam ezt a tenyérbemászó, tőről metszett tahót, de csak vigyorogtam, és a gyakorlatlan vevők modorában közöltem vele, hogy még gondolkodom a dolgon, és teszek is egy kört, aztán „majd meglátjuk“. Szegény anyám, otthon csuklott keményen…

Kimenekültem a piacról, beültem az autóba és a kávézóba hajtottam, hogy megszabaduljak az asztaltól.

A kávézó még zárva volt, csak a szakács volt bent. Adott avokádó-krémet, meg pirítóst, és kaptam tőle egy pohár narancslevet is, így aztán a hatalmas üvegablak mögül nézve a korcsolyázókat, megreggeliztem. Minden rendben volt már, nem volt lámpám, de volt finom reggelim, meg friss újságom az evés utánra.

Városfal

Füst száll fölfelé az elszívó irányába, meg-megtörve, kanyarogva, apró örvényekben, majd szétpukkanva, megint összevisszaságban egészen a rácsig. Mint a Sziklamecset szuffitáján az akantuszlevél, meg a csavarodó indák a boltívig, úgy hajtja a meleg fölfelé a fehér, szabálytalan füstoszlopot a porcsomós elszívórács sziszegő kürtőjébe. De hiába, lassan mindent beterít a pipa illata, rátelepszik az asztalokra, bekúszik a hajszálak közé, beissza magát a ruhába, a poharakba, a bútorkárpitba. Hideg szódát kortyolok és olyan érzésem van, hogy a buborékokból is az édes füst íze kerül a számban. Gyűrött, színes magazin fekszik előttem a kopott asztalon, halászok, meg tenger, hálók – vergődő halakkal…piros háttér előtt hatalmas fehér betűk, felirat, az ár, ha előfizetés, akkor olcsóbb, tavalyi dátum… Rácseppen a forró kávé, de nem szívja be a fényes papír, csak billeg rajta, ide-oda csorog, aztán megáll egy kis, sima pacában egy kardhal hátuszonya fölött. Az órámra nézek, fél három, lassan indulnom kell. A felhők mögül előbújik a nap és egy fénysugár megvilágítja a szomszéd asztal üveglapját. A falon Monet Impressiója, a levegőben Mandelbrot fraktáljai örvénylenek; én meg a kamerával babrálok, hogy valamit megörökítsek ebből a pillanatból, de aztán meggondolom magam, mert semmitmondó az egész, még nekem sem jelent semmit. Minek? Téma nélkül nincs mit tennem; nincs vele dolgom.

A szauna után letusolok. Állok a jéghideg zuhany alatt és gondolkodom. Vagy inkább emlékezem? A többiek már hideg rosét kortyolgatnak, én még húzom az időt, hogy egy kicsit lehűljek és magam lehessek pár percig. Nem keresem a társaságot, pedig jó lenne beszélgetni egy picit. Mindenki fáradt és ideges, sok a munka, meg a feszültség, de figyelünk egymásra, hogy ne legyen baj. Bámuljuk a kandallóban izzó farönköket, és cserszegi fűszeresre váltunk. Kellemesen hideg, bepárásodik tőle az üvegpohár. Kint koratavaszi meleg van – a tiszta égbolton jól látszik a Göncölszekér. 

Holnap talán sikerül bejutnom a könyvtárba és kivenni néhány jó könyvet, hogy folytathassam a munkát, de az sem baj, ha nem, mert Hemingway-t fordítok, és az mindennél izgalmasabb dolog.

Huszonhatodik jegyzet

Amikor esik, és mondjuk télen „tavasz“ van, és az énekesmadarak döbbenten fújják a magukét – az ember csak áll, figyeli, ahogy a gyapjúkabát szövetein át megnedvesedik a pulóvere, a bőre és a lelke – na akkor nem a legszerencsésebb egyedül lenni, és a múlt jelenvalóságának banális közhelyességén töprengeni. Rügyező természet januárban: éppen olyan csoda, mint örülni az elmúlásnak, vagy remegő kézzel színlelni közönyt, leplezni feldúltságot, mutatni nyugalmat. Semmi sincs rendben, sem múlt, sem jelen – csak a jövő, hisz az még nincs, ott még nem esik, ott még nem fáj a kéz, a láb, a szív, az ízület; a jövő, amiben megfér a remény és a kín, a boldogság és a hínáros magány. A jövő, ami sosem jön el, a jövő, az örök és hasztalan vágyakozás.

Nem tesz jót nekem ez az összezavarodott időjárás. Ha most Caesar lennék, akkor menten megreformálnám a naptárat, „feltámasztanám“ Jézust, tojást festenék vagy éppenséggel akár egy ártatlan bárány vérét kenném a szemöldökfára, hogy a bűneim büntetését – a várakozásért, az ott-maradásért – elkerüljem. Ha most Caesar lennék, már óvakodnék.

Szerpentín

Két térbeli pont, vagy test, amelyek különböző tehetetlenségi rendszerben vannak, illetve mozognak, rendelkeznek saját idővel, amelyet a teljes rendszer idejéhez kell számítani – írta Albert Einstein 1905 áprilisában beadott doktori disszertációjában. Ez azt jelenti, hogy föltételezzük: létezik egy mindenek fölött álló konstelláció, amelyben az említett inerciák „realtíve” autonóm módon elhelyezhetők és értelmezhetők.

Este van, ülök az autóban és hazafelé hajtok. Fáradt vagyok, ég a szemem a vezetéstől. A rádióból Bach h-moll miséje szól. Jól illik a h-moll mise az erdei kanyarokhoz, a mátrai csendhez, a magányhoz. Azt hiszem, Bach amúgy is jól illik mindenhez, vele nem nehéz jól éreznie magát az embernek. A kocsi mögé kötött üres lószállító néha nagyot ránt a kisbuszon, máskor meg becsúszik a kanyarba. A fordulóból kiérve egy picit fékezek, hogy ne sodródjon ki a hatalmas tömeg, de ne is csússzunk tovább. Ilyenkor kigyullad a féklámpa, az utánfutó oldalát piros fény világítja meg, aztán megint teljes sötétség lesz mögöttem, semmi sem látszik a tükörben. Az órára nézek, 18:34. Hirtelen nagyot lendül a busz, az utánfutó megbicskázik, a gyomrom egy pillanatra összeszorul. Megijedek, de csak egy másodpercre, ameddig úgy érzem, hogy az egész „szerelvénnyel” együtt mindjárt az erdőbe hajtok… „Credo in unum Deum, Patrem omnipotentem”

    húgom hív telefonon, hogy nincs-e bajom. Mondom: nincs, minden rendben. Mögöttem piros fény, már „factorem coeli et terrae, visibilium omnium et invisibilium”, egy újabb kanyar, szemből távolsági busz… Minden rendben, mi lenne már?!

Gondolat, tett, szó – mind Isten hatalmas, kiterjesztett szárnyai alól.

Huszonharmadik jegyzet

Pergő másodpercek... Éjfél. Olyan lassan telik az idő! Kinyitom a szemem és álmosan nézem felpolcolt lábam alatt a könyvkupacot: Finály Henrik félig bőrkötéses latin szótárát, Az ezeregyéjszaka meséinek negyedik kötetét, két vaskos monográfiát a gnózis és a kétnyelvűség ókori helyzetéről, meg egyet a Holt-tengeri tekercsek kritikai kiadásáról. Zsibbadt bokám a szellem aranykorán, mint színes téglákból rakott, modernizált dóroszlopon nyugszik; fájó térdszalagjaim a tudatosságból a bódult sajgáson, egy obskúrus qumráni közösségen és Sahrazád érzéki hálószobáján át egészen Ciceróig hatolnak, majd valahol messze, Aeneas égő Trójájánál, vagy talán a bábeli toronynál letapadnak. Ínszalagok Guttenberg keménykötéses szefiráin át. 

Huszonkettedik jegyzet

Meglátni valamit, egy részletet, az egész töredékét, amely az egész nélkül talán nem is volna, vagy nem önmaga – nem az, ami. A rész csak az egész ismeretében lesz résszé; addig nem más, mint maga is egész, amelyet körüljárhatok, bekeríthetek, megismerhetek – fogalmaink szerint…

  Solnay Dénes, Hajó, 2006. december

In Our Time

Istvánnak túl sok könyve tűnt el az elmúlt időben, mert – mondják – könyvet lopni semszégyen… Ezt megelégelve elballagott egy pecsétkészítő mesterhez a pesti belvárosban, hogy magának „Ex Libris…” stemplit készíttessen. A kirakatban látott is egyet, így bátran belépett, hogy a magáét is megrendelje. Köszönt illedelmesen (ez neki balga szokása még ma is), és elmondta, mi járatban van, hogy neki egy „Ex Libris…” pecsétlő kellene, amelyiken a saját neve áll, meg, hogy jó neki az olyan, amilyent kint látott a kirakatban. A boltos nézett rá vissza bárgyú tehénszemekkel, mert ő az ilyen idegen beszédet nem szívelte, s kérte Istvánunkat, hogy ha magyarul mondaná mit akar, azt ő jónéven venné, s tán teljesíteni is módjában állana. Így azután barátunk angyali türelemmel megismételte a mondottakat, hogy néki olyan pecsétlőre volna olthatatlan szüksége, amelyen az áll, hogy „Ex Libris […] István”, ha lehetne… A boltos – talán mert érezte, hogy gyenge szellemű emberrel áll szemben – nem veszítette el Istentől kapott nyugalmát, s megpróbálta kibogozni ezt a kuszaságot: „Amilyen a kirakatban van? Mi van rajta?” Mondja neki István: „Hát ’Ex Libris Gerscher Jenő’, de nekem olyan kell, hogy az én nevem álljon a végén.” A boltos kicsit bátortalanul felnyitotta a pultot és a kirakathoz lépett. „Á, szóval ez! Értem!” Püffedt arcán büszkeség és megértés tükröződött: „Maga ugyan ettől a cégtől jött! Miért nem ezzel kezdte?! Helyes: a cég és a maga neve. Hogy hívják, mondja mégegyszer!”

Ahogy István kilépett az üzletből, a pecsétkészítő mester bódult megbocsátással pillantott utána a denaturáltszesz szagból, miközben azon tűnődött, hogy minek küldenek ilyen pipogya alakot céges pecsétet rendelni, meg azon, hogy akkor ennek a szerencsétlennek, vagy Gerscher Jenőnek a nevére állítsa-e ki az Ex Libris számláját. Ebben az országban semmi és senki sincs a helyén.

Sirályok

Jó volt állni és várni a hidegben, amíg a madarak ide-oda szálldostak; drótról drótra, korlátról korlátra, visítva, perlekedve egymással. Kamaszként sokat ácsorogtam a jéghideg parton és néztem, ahogy a robosztus vasstéghez dermedt uszályok fölött sirályok keringenek, rászállnak, majd kis idő múlva ismét a levegőbe emelkednek. Olyan ez, mint a dunai hordalék, amely mocskával körülfolyja a hajókat, néha el-elakadva a vastag kötélsodronyokban, de ha az ember másnap visszamegy, már nem ugyanazt találja ott.

Sok képet csináltam a sirályokról, a mozgásukról, meg ahogy a korláton ülve gubbasztanak a délutáni metsző, hideg szélben. Egyike-másika akkora, mint egy griffmadár; amikor aztán ezek a korlátra telepszenek a többi alatt meginog a drótkötél – ilyenkor ostobán verdesnek, hogy visszanyerjék az egyensúlyukat, de sosem néznek arra, aki megzavarta őket.

Sunyi népség a sirály.

Solnay Dénes, Sirályok, 2006. november, Buda

(18) Tizennyolcadik jegyzet

(... a tizennyolc a szerencseszámom volt, de azt hiszem, hogy ez ma már mindegy. Az óvodában egy vasutas tárcsa volt a jelem, az általános iskola alsó tagozatában pedig tizennyolcadik voltam a névsorban. Amikor megtanultam a számokat a tizennyolc valamiért az óvodai bakter-tárcsára emlékeztetett, meg az iskolavégi bizonyítványosztás dátumára, így magamban elhatároztam, hogy ez a szám csak jó lehet – összeköti a múltat a jövővel. Később, az első könyveimet, a BBC kiadásában megjelent Shakespeare-kötetek darabjait is tizennyolc forintért vettem, amit akkor égi jelnek tekintettem, és nagyon elhibázott következtetéseket vontam le belőle a későbbi pályámat illetően…

Mára valahogy kifulladt bennem az ilyen ostoba számmisztika. Ez is csak egy olyan szám, mint bármelyik másik, néha szerencsés, néha nem – már nem érdekel. Nem hiszek a számokban és a szerencsében sem.

Ma, tizennyolcadikán sajog a bokám… ez az, ami biztosan van, no meg persze én is, hisz sajgok. Ember-érv.)

Reccs...

Talán végre el kéne fogadnom, hogy nem vagyok már fiatal. Sem a testem, sem a lelkem nincs berendezkedve hirtelen jött viszontagságokra, sokat próbált izületeimet nem kínozhatom a végtelenségig. A fizikumommal még nincs baj, erőm még lenne a sporthoz, de talán egy másik terepen kevesebb megpróbáltatás érne. Vagy akkor az már nem is lenne izgalmas? Kit érdekel az, amiben nincs valami olyan, ami túlmutat az ember saját lehetőségein, ami meghaladja a tűrőképességét?

Nem, ez is csak virtuskodás, de most a testem alulmaradt, és még csak nem is haragudhatok rá. Elmúltam harminchat, nem bánhatok kedvem szerint magammal – végül is, mire számítottam? Az akarásnak is meg vannak a korlátai.

Azért mégsem olyan rossz a helyzet. Végigment. Semmi sem volt, tét nélkül való gyakorlás, mégis végigment szakadt bokaszalaggal is. Az akarat még nem öregedett, sőt! Az öregséggel jön csak meg igazán, hogy később észrevétlenül aggkori szamársággá váljék.

Koraöregkori győzelem? Ki fölött?

Lánchíd

Vagy fekete, vagy fehér; vagy árnyékos, vagy napsütötte. Ezen túl meg rohad a világ, szétkorhadtak tartópillérjei.

Solnay Dénes, Lánchíd, 2006. november 15. 14:36, Pestről Budára

Éjfélkor, 2006. november 13-14. [23:53-0:48]

Milyen kár, hogy az egészséges psziché képtelen magát kívülállóként vizsgálni. Mint a rétisas, amelyik hosszan lebeg kiszemelt áldozata fölött, vagy főnix-madár, az egyiptomi Bennu, hogy szilárd ponton álljon az ítélet – úgy venné szemügyre a józan ítélőképesség önmagát. Res extensa és belső megtapasztalás.

Csöpög a konyhai csap. Ütemesen és idegesítően pereg a víz a fém mosogatótálcába; hangja összeolvad a falióra kattogásával. Őrjítő zenebona az éjféli csöndben. Hemingway-t olvasok, a Vándorünnepet, a lámpa fénye éppen megvilágítja a széttárt könyv lapjait. Kint az utcán autó hajt el, motorja üvölt, ahogy kapaszkodik a hegyre. Reflektorok fénye szalad végig a könyvespolcon a hátam mögött, aztán sötétség és csönd lesz.

Nagyon jó dolog Hemingway-t olvasni ősszel, mert könnyebb megérteni az írásait átszövő halál jelentését. A Vándorünnep viszont inkább nyári, vagy tavaszi olvasmány, de ha az emberre rátör ősszel a rosszkedv, akkor éppenséggel ezzel is olthatja magában a természetes halálszomjat.

Talán valóban igaz, hogy kinek-kinek a saját generációjában kellene keresnie a művészi megnyilatkozásokat, mert az elvont gondolkodás igazi megértését csak a maga korában sajátíthatja el – ahogy ezt Gertrude Stern pedzegette Hemingway-nek Párizsban. Persze nem kell feltétlenül túlzott elvárásokat támasztani a magunk korosztályával szemben, hiszen gyakran az elvontnak tűnő gondolatok mögött olyan közhelyek rejteznek, melyeket később, más generációk, más értelmezők mosolyogva dobnak félre. Az, hogy valami időtálló, természetszerűleg csak az idővel bizonyítható; azzal, ahogy nemzedékek sora próbálja kiolvasni belőle a maga problémáira adott válaszokat, vagy érzi éppenséggel provokatív kérdésföltevésnek.

(„génération perdue”, és a többiek? Mi talán azok vagyunk? A nagyszüleink generációja nem veszett el – vagy meghalt, vagy túlélt legalább egy világégést, de tudták, hogy hol a helyük. Aztán jöttek a szüleink, de őket már megzavarta az elődök kérlelhetetlen és ösztönös élnivágyása, ezért egyfolytában az elveszettségről álmodoztak. Legtöbbjük megtagadta a családi rítus minden formáját, hogy mesterségesen kiüresített életterét műanyag, „komfortos” és nagymértékben deszakralizált mindennapisággal töltse fel.)

No persze, senki sem lehet próféta a maga hazájában; ehelyett ugyanazt az utat kell bejárnia minden gondolkodó elmének térben és időben, mint amelyet Jónásnak kellett, hogy aztán az élettől megcsömörlötten, gutaütötten és az isteni igazságtalanságtól lesújtottan üljön egy szobában – ahogy Nietzsche tette –, és a jótékony katatónia labirintusában piheghessen élete alkonyán. Ilyenkor talán még ott köröz a főnix-madár, még legbelül ott van a res cogitans.

Tizennegyedik jegyzet

Nincsen olyan erős fájdalom, mint amilyet magunknak tudunk okozni. Ha készakarva tesszük, akkor csak önámítás az egész, de ha ügyetlenségből, vagy a kellő körültekintés hiánya miatt, akkor jobban fáj, mint bármi más. Hódoljunk a keleti gondolkodásnak! Akkor megóvhatjuk magunkat a vágyakozásaink által okozott gyötrelmektől! Ne szeressünk semmit, mert minden elveszthető, ami megszerezhető, vagy amit megszerzettnek vélünk. A világ, mint egy kivénhedt szajha, nevetségesen torz eltökéltséggel kelleti magát, hogy ábrándos naivitásunknak úgy tűnjék, mintha tények vennék körül, hisz érzékszerveink állandó kapcsolatban állnak velük, de a valóság ennél sokkal egyszerűbb. Az érzékek egy életen keresztül próbálják elhitetni a szellemmel, hogy minden külső dolog tapasztalati úton megismerhető, aztán jön a valódi belső megtapasztalás és rájövünk, hogy nem létezik semmi, minden csak imitáció, minden csak belőlünk és a vágyainkból ered. Szellemünk e földi periódusában a hazugságok kimeríthetetlen tárházában vesztegel, hogy aztán egy megálmodott üdvözülés (vagy éppen pokolra jutás) víziójával gazdagabban hunyjon ki végérvényesen, mint egy magába roskadt, kiégett csillag.

Ragaszkodni valamihez csak az érzékszerveinken keresztül tudunk egy olyan világban, ahol maga a világ sem képes megállni önmagában, csak egy másik szellem, egy Világlélek erős vagy reszketeg tenyerében, egy üres és buta – mint a vásári-bohócok ripacskodása – magamutogatásban; így ragaszkodásunk nem lehet más, mint önmagunk, vagy önigazolásunk szánalmas karikatúrája. Az akarat nem elég, ha nincs mögötte az anyag, amely kénye-kedve szerint mutat szamárfület minden jónak, amit elképzelni képesek vagyunk, vagy ami egyáltalán bekövetkezhet. Akarni valamit: a vágyak határtalan túlburjánzása; és ezek többnyire nincsenek összhangban a szellem teherbírásával. Mint egy kifakadt kelés, ahogy mocskos, csatornaszagú tartalma végigcsorog a testen, úgy folyik ki az akarva-szeretés a lélek külső szefiráján. Végigcsorog a vékony hártyán, behálózva, ahogy testet az erek, aztán összeroppantja az egész gubót, mint kígyó a tojást. A fájdalom erős, a szabadulás kiábrándító.

Skizofrén

Ma délután találkoztam saját magammal a Kecskeméti utcában. Jöttem szemben az utcán, és rendkívül törődöttnek látszódtam. Meg is állapítottam, hogy nagyon rosszul nézek ki, de aztán megnyugtattam magam, hogy legalább szellemileg minden a legnagyobb rendben. Mondtam is magamnak: Hé öreg, elég pocsékul nézel ki! Én itten nem sétáltatnám a hullámat! Belém kötöttem. Nagyon irritáló voltam, ez nem vitás. A falhoz húzódtam óvatosan, mint egy döglődő patkány és ott próbáltam előlem menekülni. Az izmaim megfeszültek, a kezem ökölbe szorult, és magabiztosan figyeltem a meghunyászkodásomat. Na mi van kispajtás? Húzzál már el innen! Virtuskodtam – míg a másik szűkölt, hogy lássam, milyen bátor vagyok. Az egész csak egy pillanat volt, egy fél perc se talán. Szavakban már én vagyok az erősebb nálam.